Vígjátékként hirdetik, de inkább bohózat, vaskos angol humorral. A helyzetkomikum dominál benne
az elegánsabb jellemkomikummal ellentétben. A St. Trinian’s nem remake a szó szoros értelmében, de előzményei az 1940-es évekig nyúlnak vissza, amikor Ronald Searle egy rajzfilmmel útjára bocsátotta a nagyszájú, gonoszkodó, dohányzó diáklányok történetét. Az új változatból a dohányzás motívuma ugyan kimaradt, de minden mást – a tűrőképességig és azon túl is – sikerült fokozni, a harsány nevetésre áhítozó nézők örömére. Sajnos azonban hiába aktualizálták a díszleteket és a figurákat, a háttér kicsúszott a bohózat alól. Ahhoz, hogy meghökkentő legyen az iskola ma, Angliában, olyan intézményt kellett találniuk a készítőknek, ahol illegális szeszfőzde működik, a diákok örömlány-szolgálatot tartanak fenn, az oktatási miniszter pedig egy volt börtönőr. Vagyis a szerepek szerint mindenki rossz, nincs egyetlen pozitív vagy fejlődőképes személyiség sem a kínálatban. Mindezek ellenére mégis érdemes megnézni a filmet, hiszen aki betegre nevette magát a Folytassa… és a Monty Python-féle filmeken, az itt is talál legalább tucatnyi, színvonalas angol geget (a dramaturgiától azonban ne várjon semmit). Rupert Everett rajongói egy szoknyás és egy nadrágos szerepben is megcsodálhatják kedvencüket, Rupert ugyanis nemcsak az igazgatónőt, de annak korrupt, balek öccsét is eljátssza. Nem marad hoppon a Colin Firth Fan Club sem: a sztár letolt gatyában, sőt, meztelenül is közszemlére kerül. Az akciófilmek mozzanatait imitáló, morbid diákcsínyek láttán pedig akár azon is röhöghetünk (ezúttal megkönnyebbülésünkben), hogy nem a magyar közoktatásról láthatunk dokumentumfilmet.
St. Trinian’s – Nem apácazárda
Angol, szinkronizált film |
vissza
vissza a lap tetejére
