Szepesi Krisztina
Hercegnők hegedűvel
2014-04. szám / Interjú
A 2001-ben alakult Princess együttes három hegedűművésze, Pados Krisztina, Ilosfai Dorottya és Molnár Bea nagyszabású koncertre készül június 9-én a Budapesti Operettszínházban saját zenekarával és a Sturcz Quartettel kiegészülve. Nem kevesebbet ígérnek, mint visszatekintést az
 elmúlt tíz év legnagyobb slágereire és olyan dalok premierjét, melyeket eddig még nem hallhatott a közönség. Kritikusaiktól pedig nem kérnek mást, mint olyan nyitottságot, amivel ők állnak a zenéhez, legyen az Bach vagy egy hollywoodi filmzene.
Nehéz összehangolni az egyéniségeteket, saját zenei stílusotokat?
P. K.: Az előadásmód közös tőről fakad, hiszen ugyanazon az iskolán nőttünk fel mind, akik komolyzenét tanultunk, és egyáltalán nincs arról szó, hogy egyikünk csak így, a másik pedig csak úgy tud eljátszani egy művet. Legyen szó Mozartról vagy épp A Karib-tenger kalózainak filmzenéjéről, nagy eltérés soha nincs a zenei felfogásunkban, így nem nehéz összecsiszolni az elképzeléseinket.
M. B.: Az újrahangszerelt számokat pedig a próbák során kicsit mindig a saját képünkre formáljuk, ha úgy érezzük, bizonyos részeknél nem úgy hangzik, ahogy mi szeretnénk.
A júniusi koncerten azt ígéritek, hogy az elmúlt tíz év slágereit és vadonatúj dalokat is előadtok majd a közönségnek.
M. B.: Olyannyira átfogó a lista, hogy elhangzik majd a Brahms: Magyar táncok No. 5 is, amellyel berobbant a zenekar, és olyan dal is, ami még meg sem született.
I. D.: Számomra pedig még több újdonság van, folyamatosan tanulom a repertoárt, hiszen olyan számokat is játszunk majd, amik azelőtt születtek, hogy én az együtteshez csatlakoztam volna.
Számít a dalválasztásban, hogy mely zeneszerző vagy stílus áll közelebb hozzátok?
M. B.: Piazzolla Libertangója nagy álmom volt és nagyon örülök, hogy megcsináltuk, és bár a klasszikus átiratokat általában kevésbé szeretem, a Mozart-darabok mégis a kedvenceim közé kerültek.
P. K.: Ugyanígy én is vevő vagyok arra is, ha általam kevésbé favorizált zeneszerzőtől kapunk egy számot, vagy olyan filmzeneötlettel állnak elő, amit korábban nem ismertem vagy az adott film nem nagyon tetszett. A lényeg a jó hangzás. De épp ezért lesz érdemes eljönni a koncertünkre, mert többek között játsszuk majd Bach d-moll toccatáját és Mozart Figaro házassága című művének dallamait is.
A nagykoncerten kiegészültök a Sturcz Quartettel.
P. K.: A Quartet alapítója, Sturcz András az egész produkció zenei vezetője, ami azért is nagyon szerencsés, mert külső fülként nagyon jó ötletekkel járul hozzá a már színpadra került dalainkhoz is.
I. D.: Attól pedig, hogy csatlakoznak hozzánk, sokkal tartalmasabb lesz a koncert zeneileg.
M. B.: Ráadásul ők egy szintén nagyon nyitott csapat, hiszen játszanak Al Di Meolával és a Jethro Tull-os Ian Andersonnal is, vagyis nem új nekik a stílusok keverése. | hirdetés
 |
|
Túllépett már az együttes a szakma kezdeti ellenérzésein?
P. K.: Igen és nem. Én személy szerint például igen, mert bár egyesek szerint, amikor ezt elkezdtem, eladtam a lelkem, én úgy gondolom, a pikírt megjegyzéseket leginkább irigység táplálta. A mai napig vannak, akik nem értenek egyet azzal, hogy „átálltunk a másik oldalra”, de olyan is van, aki azt mondja, ő ugyan nem csinálná, de tisztel minket azért, hogy kiállunk 20–25 dallal a színpadra kotta nélkül, miközben táncolunk, konferálunk és a külsőnkre is odafigyelünk. A sikereink mindenképpen minket igazolnak, hiszen bárhová megyünk fellépni, mindig nagyon nagy szeretettel fogadnak minket. És számunkra az a legnagyobb mérce, hogy tudunk-e mondani, adni valami értékeset.
M. B.: Ráadásul az sem teljesen igaz, hogy átálltunk a másik oldalra, hiszen a Princess mellett mindannyian játszunk klasszikus szimfonikus és színházi zenekarban is. Az elmúlt években pedig egyre több olyan együttes alakul, amelyek hasonlóan keverik a zenei stílusokat, ami azt jelenti, egyre népszerűbb a crossover hangzás.
A nézők között, gondolom, sok olyan akad, aki azért nem menne el a Zeneakadémiára egy klasszikus koncertre…
P. K.: Megtörtént már az, hogy valaki a mi interpretációnkban meghallgatott egy Mozart-művet, és ennek hatására ment el az Operába. Vagyis fel tudtuk kelteni a klasszikus zene iránti érdeklődést egy emészthetőbb hangzásvilággal.
M. B.: Olyan helyekre is gyakran eljutunk, ahova egy szimfonikus zenekar nem tudna. Ezen keresztül pedig olyan közönség is hallgathat komolyzenét, amelynek másként nem biztos, hogy lenne lehetősége.
P. K.: Ettől pedig mind a hárman úgy érezhetjük, rajtunk is múlik, mit tudunk eljuttatni, hiszen az első perctől ránk szegeződnek a tekintetek. És persze jólesik néha beülni egy szimfonikus zenekarba is eljátszani egy Mahler-szimfóniát, ahol nem kell a ruhámra és a tartásomra figyelni, csak arra, hogy úgy hegedüljek, ahogy a karmester vezényel. De éppilyen érdekes élmény színházi zenekarban játszani. Valahogy így, mindennel együtt teljes az élet.
A Zeneművészeti Egyetemen nem tanítják, hogyan álljatok ki a közönség elé.
Mennyire volt nehéz megtanulni a szereplést?
I. D.: Az a fontos, hogy el tudjuk magunkat engedni, feloldódjunk a színpadon. Nagyon izgalmas út, egyfajta kiteljesedés ez, hiszen lehetőséget ad arra, hogy minél jobban meg tudjuk élni magunkat a zenében. De annak, hogy ennyire személyesen magunkat adjuk, nehézségei is vannak, hiszen ha épp problémákkal küzdünk a magánéletünkben, akkor is mosolyt kell erőltetni az arcunkra. De ha ilyenkor meglátom a közönségben a vidám arcokat, az én mosolyom is valóságossá válik.
A külföldi fellépéseken hogyan fogadnak?
M. B.: Sokkal nagyobb nyitottságot érzékelünk külföldön és a határon túli magyar közönség körében. Nem kritikával indítanak, inkább csak élvezik, amit hallanak, ami nekünk is nagy örömet okoz. Itthon gyakran tapasztaljuk, hogy az emberek azt várják, valaki mondja meg, érték-e az, amit hallanak, és nem hallgatnak a saját ösztöneikre. Pedig épp elég, ha elengedjük magunkat, hallgatjuk a zenét nyitottan, szeretettel, és ha tetszik, egyszerűen csak élvezzük.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
