Interjú
Kocsis Zoltán és a hakni
2008-29. szám
Nyár és este, enyhe szellők vagy gyülekező viharfelhők, és mellékesen zenélnek is. Az ember óhatatlanul azt hiszi,
hogy nyáron komoly zenei eseményre nem kerülhet sor, életre szóló élményt aligha kapunk, évi rendes agyvérszegény állapotunkat éljük, utólag és előre pihenjük az egész évet. Ha elfogadjuk. Elfogadjuk? Mi az oka annak, hogy a szabadtéri koncert mindig gyanús, hakni, habkönnyű szórakozás?
K. Z.: Én éppen a rossz példa vagyok, nálam nincs olyan, hogy hakni, ha egy Kadosa Szonatina egy tételét játszom egy szabadtéri koncerten, akkor is felkészülök.
Mert?
 K. Z.: Megtisztelem vele a művet, a szerzőt és magamat is. Nincs nagyon sok emlékem a felkészületlen koncertezésről, a hetvenes évek közepén lezárult nálam ez a korszak. De azért emlékszem olyanra, hogy „na, majd ez rutinból menni fog”. Csak a rutin egy olyan műnél, mint Beethoven Les Adieux szonátája, egyszerűen nem jött be. A zene munka nélkül nem megy. Vagy nem úgy megy, ahogyan mennie kellene.
Mit hozhat a gyakorlás? Nem fordulhat elő, hogy a sokszoros ismétlés árt a spontaneitásnak?
K. Z.: Ma már olyan darabhoz nem is nyúlok, amely nem él meg minden tekintetben. Azt is tudni kell már ebben a korban, hogyan lehet egy művet állandóan evidenciában tartani, és úgy, hogy ne csak észrevegyen az ember új és új dolgokat, hanem azokon elindulva tudatosan tudja javítani a koncepcióját. Mozarttal látszólag talán elértem, hogy minden kis gesztusa élő és visszatükrözi a mindennapi életünk apró pillanatait… | hirdetés
 |
|
A mi életünkét? Nem az övét?
K. Z.: A kettő ugyanaz. Ő is volt mérges, őt is billentették fenéken, ő is veszekedett a feleségével, az apjával, ő is simogatott meg gyermekfejet. Ezek olyan gesztusok, amelyek benne vannak, talán nem is nagyon rejtett módon kódolva a zenéjében. Talán nincs szükségem ma már, hogy ezen nagyon sokat gondolkodjak, hogy azzal foglakozzak, egy-egy gesztus hogyan jelenik meg a zenéjében, de ez nem jelenti azt, hogy a gyakorlás során ne vennék észre valami újat, valamit árnyaltabbat, finomabbat vagy éppen rusztikus elemet.
Valaha a Mozart háromzongorás versenymű volt a berobbanás, a legfontosabb Kadosa-tanítványokkal készült el a lemez, Kocsis–Ránki–Schiff zongorázott, Ferencsik vezényletével. Nem gondolt arra, hogy most is odaüljön a zongora mellé?
K. Z.: Úgy látom, hogy Klukon Edit és Ránki Dezső annyira összeszokott, és annyira megtestesítik ma azt a fajta családi zongorázást, amit pár évtizeddel azelőtt Bartókék, hogy ebbe nem fér bele semmiféle külső zenei világ, még akkor sem, ha rokon, ha azonos tőről fakad.
De talán zongoristaként nincsenek teljesen azonos súlycsoportban.
K. Z.: Ez olyan, mint a tánc. Az egyik vezet, a másik követi. De egy tökéletesen összeszokott táncospárnál vagy jégtáncospárnál ki tudja megállapítani, hogy melyikük a tehetségesebb? A Ránki házaspár gyakorlatilag egy entitás. Nem érdekes, hogy ki kinek a hatása alatt van. Mindegyikükre hat a másik.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
