Mit lehet ilyenkor mondani? Anyaregényről, leépülés-regényről, elmúlás-regényről van szó, a halálról van szó. A Hollandi mártás nem könnyű strandolvasmány.
Balogh Róbert könyve nehéz helyzetbe hozza az olvasót, hiszen nehéz vagy talán lehetetlen részvétlenül, összeszoruló gyomor nélkül olvasni a történetet, ugyanakkor azon is gondolkoznunk kell, mi választja el a szépirodalmat a naturalizmustól, mi különbözteti meg a művészetet a komoly hatást kiváltó tényleírástól. (Lásd még a pornográfia vs. erotika küzdelmét.) A szerző egyúttal maga elé is nehéz feladatot állít: képes-e kellő távolságot tartani tárgyától, képes-e művészetet ácsolni a hétköznapi tragédiából. Mert egy anya lassú, kínzó és fájdalmas elmúlása, az elhúzódó és gyötrelmes rákbetegség megrázó és szinte feldolgozhatatlan esemény egy ember életében. Önmagában viszont nem művészet; attól, hogy realista ábrázolással mások képébe vágjuk a szobavécéztetés, az alvadt vér letörlésének és még ki tudja milyen megalázó pillanatoknak összes kálváriáját, még nem állítottunk elő szépirodalmat. Sokkolni persze ilyen formán sokkal egyszerűbb. A szerző ezen a vékony határmezsgyén billeg, de végül nem bukik el, legfeljebb néha megrezeg a léc. Közel érthetetlen például, miért kell pamfletszerűen iderángatni a Kossuth teret belakó tüntetőket, vagy az egészségügyi reformot, vagy a tévészékház ostromát, sőt, más még pimfebb napi aktualitásos ügyeket is, mintha nem feltételezné, hogy műve még tíz évvel később is érvényes lehet. Esterházy anyaregényei számítanak a példának, erre Balogh tisztelettudóan utal is több helyütt („Mindezt majd megírom még pontosabban is.”), és ha nem is nő fel odáig, sikeresen dolgozza értékes regénnyé az anya elmúlását. A kötet elején felbukkanó, nagyvilági életet élő, sok tekintetben önteltnek, narcisztikusnak ható ficsúr: íróember, aki Európa nagyvárosaiban turnézik, felolvas, nyilatkozik, csajozik, persze mindegyik őutána bomlik eszehagyottan, éli könnyed és bohém életét. Ebbe a félidillbe robban bele a telefonhívás és anyja betegségének súlyos híre, amely azonnali hatállyal alakítja át teljes addigi életét. A Hollandi mártás szándékosan mellékszereplőt farag az apa – egyébként inkább negatív – figurájából, az ország másik pontjára helyezi, kivonja a történetből, neki most itt nem osztottak lapot: ez az anya és a fiú regénye (már a kötet alcíme szerint is). A fiú ebben a helyzetben szinte az önfeladásig gondozza a nagybeteget, napról napra látja, megéli a leépülést, a halál fenyegető közelségét, majd az utolsó időszakban, dilemmáktól terhesen ugyan, óvó, könyörületes kezekre bízza anyja sorsának beteljesülését. Hogy egyirányú utcáról van szó, azt persze végig tudjuk. Hogy az anya halála, a feldolgozott szörnyű utolsó félév mennyiben változtatja meg a fiú további életét, ez talán az a pont, amely fejlődésregénnyé, művészetté avatja a munkát. Az elkerülhetetlen bekövetkezése után a korábban látott, nyegle fiatalember nem leli helyét mindössze pár hónappal ezelőtti társaságban, nyugtalanítja a felszínes röhigcsélés, kívülről látja felületes, korábbi önmagát. Nem múlik el nyomtalanul egy élet, bár ez minden bizonnyal sovány vigasz. Jobb viszont nincs.
|
vissza
vissza a lap tetejére
