A héten papás-mamást játszanak egy felejthető rom (mint romantikus) drámában
(Utóirat: Szeretlek), melyet éppenséggel közös jeleneteik tesznek elviselhetővé. Mondhatnánk, nem nagy ügy, hiszen Gabriel Byrne és Laura Linney összeszokott párost alkotnak: férj-feleségként álltak helyt a nagyon ausztrál Vízbefojtott bűnök – Jindabyne című moziban és a Sors kegyeltje című Steve Martin-vígjátékban is.
Byrne és Linney mindeddig három alkalommal végszavaztak egymásnak, de ha épp mások oldalán alakítják a szenvedő házasfeleket, külön-külön végrehajtott szólószámaik is elendő okot szolgáltatnak a tévézéshez. Időben nagyon eltérő pályakép az övék. Mire Linneyt (44) a 2000-ben bemutatott You Can Count on Me című filmben nyújtott alakításáért kezdték komolyan venni a szereposztók, addigra Byrne (58) épp hogy kezdett kicsúszni a komolyan vehető színészek piksziséből. Ezért persze maga is keményen megdolgozott, az ezredforduló környékén vállalt szerepeiből ugyanis arra az ismerős, kapuzárás előtti karrier-fázisra lehetett következtetni, mely legszemléletesebben az „ismert vagyok, lakásra gyűjtők, ha megfizettek, bármit elvállalok” programjával írható körül. Ebben az időben erősen halványulnak már A halál keresztútjában vagy a Közönséges bűnözőkben nyújtott, rajongói körökben oly kedves alakítások emlékei és olyanok lépnek a helyükbe, amelyekről jobb lett volna nem is tudomást venni. E nem túl díszes társasághoz számíthatjuk Byrne sátáni fellépését az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült Ítéletnap című, szélesvásznú rémségben, és kétségkívül itt a helye a színész papi működésének is, melyre az ugyancsak a sátán bevonásával (és kénköves leheletével) súlyosbított Stigmata című horrorban (nem ennyire hivatalosan: megélhetési marhaságban) került sor. Úgy látszik azonban, hogy a kétezres évek nem csak Linney karrierjének kedveztek, de Byrne-re is kijózanítóan hatottak. Sokat javított megítélésén, hogy a máskor bizarrban utazó David Cronenberg vele játszatta el a Patrick McGrath regényéből készült Pók kétarcú apafiguráját (ez az egyszerre fenyegető és atyaian barátságos kétarcúság egyébként megteszi akár színészi védjegyként is) és Mira Nair is rá gondolt, amikor Steyne márki szerepét ráosztotta a Hiúság vására 2004-es filmfeldolgozásában. Kis, de fontos győzelmek voltak ezek, melyek sokkal inkább szóltak a kölcsönös megerősítésekről (én is művész, te is művész), mint a nagy egyéni teljesítményekről.
Linney viszont, akit még egy-két éve is előszeretettel kevertek össze más, ismertebb színésznőkkel, kezdett magára találni, melynek ékes bizonyítéka az a három Oscar-jelölés, melyet a már említett (nálunk semmilyen formában nem forgalmazott) családi drámáért, a You Can Count on Me-ért, a Liam Neeson partnereként forgatott Kinseyért és idén az Apu vad napjaiért gyűjtött be. De ez még semmi, mert Linney nemcsak e három alkalommal villogott, hanem a jelölések közé eső időkben is állta a drámai frontot. Ha az Amerikai Filmakadémia csak egy kicsit is következetes, akkor A tintahal és a bálnáért is járt volna a hivatalos elismerés, és az egyébként nem túl fényes David Gale élete is gazdagíthatta volna a vitrinben gyűjtött plaketteket. A jövő mindenesetre már elkezdődött és a fogadóirodákban már nem is lehet nagyot kaszálni, ha Linney közeljövőbeli győzelmeire teszünk. Már csak percek kérdése, hogy végérvényesen magáévá tegye Meryl Streep korosztályos szerepeit, a repertoárral pedig a szobrok is átvehetők. |
vissza
vissza a lap tetejére
