Interjú
Büszkeség és hála
2013-10. szám / Szepesi Krisztina
Lévay Viktória nemcsak színészként tagja az új Játékszínnek, de ő is sokat tett azért, hogy létrejöjjön ez a magánszínház. Három bemutatója is lesz gyors egymásutánban, így láthatjuk a Hatan pizsamában, a Nyolc nő és a Tíz kicsi néger című előadásokban is ebben az évadban.
A Játékszín másként működik, mint a többi színház, hiszen nem állami fenntartású intézmény, a bevételből kell gazdálkodnia.
L. V.: A hangsúly nem a máskénten van, hanem a működiken. Azért találtuk ki az egészet és hajtottunk a színház megmentéséért, illetve létrejöttéért, hogy legyen munkánk. Ennek az alapítási folyamatnak tulajdonképpen én is részese vagyok, hiszen a férjem Bank Tamás, a színház produkciós igazgatója. Mivel rengeteg idejét és energiáját felemészti ez a feladat, próbálok számára nyugodt, kiegyensúlyozott hátteret biztosítani.
Vezetőként beleszól a színészi munkádba?
L. V.: Hivatali kötelessége bejönni a próbákra, de természetesen érdekli is, hogy mi történik a színpadon. Ha szükséges, nyilván hangot ad tetszésének vagy éppen nemtetszésének. Én persze mindig törekszem arra, hogy legyen önálló elképzelésem önmagamról és az éppen aktuális szerepemről, de meghallgatom a véleményét, éppúgy, ahogyan a rendezőét és a kollégákét is. Nyilván ezeket tudni kell a helyükön kezelni, hiszen nem lehet minden elvárásnak megfelelni.
Korábban a József Attila Színházban, aztán a Budapesti Kamaraszínházban voltál tag, de mindkét munkának vége szakadt. Fontos volt, hogy legyen újra egy hely, ahová tartozol?
L. V.: Alapvetően munkára volt szükségem, de természetesen jó dolog tartozni valahová. Ahogyan a legtöbben családra is vágyunk, a színészek is szeretnek részei lenni egy csapatnak. Amikor nemrég az Andrássy úton felléptünk a Színházi Korzón Csonka Andrással, egy régi dalt vettem elő, amit Fenyő Miklós annak idején nekem írt az Aranycsapat című darabban. Amint elkezdtem énekelni, legnagyobb meglepetésemre, a két standdal odébb lévő, volt József Attila színházas kollégáim óriási lelkesedéssel odapenderültek a színpad elé. Megható, felemelő érzés volt látni a csillogó tekintetüket, és azt, hogy az együtt töltött évek nekik is ilyen sokat jelentenek.
A József Attila Színház átalakult, a Kamaraszínház pedig megszűnt.
L. V.: Nem az én dolgom megítélni, ami ezzel a két színházzal történt, fájdalmas időszakon vagyunk túl, de valamiért így kellett lennie. Nagy bölcsesség, hogy nem szabad a múltban ragadni, és ha az ember nyitva tartja a szemét vagy inkább a szívét, szinte mindennap talál valami lelkesítőt az életben. Például azt, ahogy a Játékszín érdekében az emberek összefogtak. Mindenki odarakta, amije volt, hittek a sikerben, és nem adták fel akkor sem, amikor minden összeomlani látszott. Sokszor kérik tőlünk, hogy dolgozzunk ingyen, hogy fektessük be a tudásunkat, energiánkat, aztán majd lehet, hogy egyszer lesz belőle valami. Velem most először történt meg, hogy a megelőlegezett munka gyümölcse végül beérett: ebből tényleg lett valami.
Mindhárom bemutató, amiben játszol, közönségbarát, szórakoztató vígjáték.
L. V.: Annak idején, amikor kikerültem a főiskoláról és a József Attila Színházba szerződtem, többen felrótták nekem, miért egy bulvárszínházba mentem, ahol nincs igazi művészet. Azóta már rájöttem, hogy nem az a kérdés, hogy én milyen voltam a színpadon, hogy én jó voltam-e, milyen nagyot alakítottam, hanem hogy akik odalenn ülnek a nézőtéren, azoknak csillog-e a szemük, és jól érzik-e magukat. Ha pedig ezt egy vígjátékkal lehet elérni, én nem bánom. | hirdetés
 |
|
Vagyis azt adjátok, amire a közönség vágyik.
L. V.: Egy idő óta én magam is úgy vagyok vele, hogy nem feltétlenül akarok másfél-két órát félni vagy szorongani kikapcsolódás címén. Nemrég egy ismerősöm panaszkodott, hogy megnézett egy előadást valamelyik színházban, amiben ötpercenként meghalt valaki, és ő egész előadás alatt görcsölt, szóval nyomasztó volt az egész. A színészek tehát jól játszottak, hiszen nyilván ez volt a cél, hogy felrázzák az embereket, hogy valami fontos mondanivalót közöljenek a katarzis erejével, csakhogy az emberek szoronganak eleget egész nap, este már kikapcsolódásra vágynak, felhőtlen szórakozásra. A „könnyű műfajt” is lehet és kell is igényesen csinálni, és mi éppen ezt szeretnénk.
Az első bemutatód a Hatan pizsamában Gálvölgyi János rendezésében.
L. V.: Nagyon jó vele dolgozni, mert mindig hangoztatja, hogy ő a „Szirtes-iskolába” járt, és nekem is ez a kivesézős, megbeszélős próbálás az ideális. János nagyon komolyan veszi a munkát, egész nyáron erre a rendezésre készült. Egyedül az esik nehezére, hogy nem lehet fent velünk a színpadon. Hagy minket érvényesülni, megvalósíthatjuk a saját ötleteinket is. Nekem pedig szükségem van a kommunikációra és a feltétlen imádatra, amit Jánostól maximálisan megkapok.
Aztán belevágtok a Nyolc nőbe.
L. V.: Ez egy nagyon izgalmas, humoros, ám egyben drámai fordulatokban bővelkedő darab, vagyis amolyan sírva nevetős. A Tíz kicsi néger című Agatha Christie-krimi pedig vérbeli bűnügyi történet, amiben sorra hullnak az emberek. Izgalmas feladatnak ígérkezik, hiszen nagyon pontos karaktereket kell megformálni ahhoz, hogy jól működjön a krimi. Ráadásul ebben az előadásban egykori osztályfőnökömmel, Benedek Miklóssal játszom együtt, ami eddig egyszer fordult elő, még a főiskolán, az Equusban, amit egyébként osztálytársam, Németh Kristóf rendezett. Örülök a lehetőségnek, mert akkor még nagyon gyerek voltam, és másként tekintettem őrá, de mostanra fölnőttem, és ki tudom élvezni az együttjátszás minden pillanatát.
Elégedettnek tűnsz.
L. V.: Annak is kell lennem, hiszen ahhoz képest, hogy milyen nehéz időket éltünk át a közelmúltban, nagyon biztatóan alakulnak a dolgok. Nem nyomaszt, hogy önfenntartó színház vagyunk, hiszen látom, hogy eddig mi mindent csináltunk végig, nem mindennapi eredménnyel. Nagyon sokra becsülök mindenkit, aki részt vesz ebben a munkában, és nincs nap, hogy ne gondolnék büszkeséggel és hálával rájuk.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
