Charles Carter korának – a múlt század húszas éveiben járunk, Amerikában – egyik legtrükkösebb és ebből kifolyólag egyik legnépszerűbb illuzionisája.
Fellépéseire szájtátva mennek az emberek, és aztán így is távoznak. Carter és társulata turnézik, járják az országot, megfordulnak minden nagyobb városban. San Franciscóban csatlakozunk hozzájuk, ahol épp a Curran színházban adják elő három felvonásból álló záró műsorukat. Az utolsó előadáson maga az Egyesült Államok elnöke is megjelenik, és szereplőként részt is vesz a legveszélyesebb, a Carter legyőzi az ördögöt elnevezésű számban. Látszólag rosszul sül el a dolog, és az elnök szörnyűséges halált hal, ám kiderül, tréfás szemfényvesztés volt az egész. De aztán, mivel mégiscsak krimiről van szó, az előadás után két órával az elnök mégis meghal, kimondottan gyanús körülmények között – már ha az eddigiek nem lettek volna elég gyanúsak. Mindenki Cartert tartja bűnösnek, a nemrég még hatalmas sztárságnak örvendő bűvész pedig menekülni kényszerül, nyomában több mindenkivel, elsősorban az FBI-jal.
Glen David Gold régimódi (nálunk valamiért két kötetben kiadott) kalandregényt írt, ami egyáltalán nem lenne baj, de úgy gondolta, hogy a története akkor lesz jó, ha nyúlik, mint a rétestészta. És ez már gondot jelent. Az érdekes és izgalmas bűneset felfestése után ugyanis nem lódul neki a mese, ahogy logikus lenne, hanem visszatérünk az alapvonal mögé, és a bűvész élettörténetével ismerkedhetünk meg hosszú-hosszú oldalakon keresztül. Lapozásunk egyre lomhábbá válik ettől, mert bár Gold tud írni, meséjében sok az üresjárat, a teljesen feleslegesen említett vagy részletezett epizód. Úgyhogy mire visszatérünk a bűntényhez, addigra már félig-meddig unjuk is az egészet, és ezen a megoldás sem segít, mert az se különösebben mellbevágó. Eleve, ha már valaki egy zseniális illuzionistáról ír regényt, akkor műve ne legyen kiszámítható, hanem sokkal inkább trükkös. De Goldé egyáltalán nem az. |
vissza
vissza a lap tetejére
