PM Online | Korábbi cikkeink

Már az is kellemes változatosságként hathat ebben a gamma-sugarakkal kezelt, áramvonalas szuperhősöktől hemzsegő, forró nyárban,

ha azt látjuk: egy nagyvárosi utcasarkon két hétköznapi alak egymásba botlik, szóba elegyedik, és még percek múltán sem változtak át szuperhőssé. Ez eddig még nem a film érdeme, hanem az időzítésé, az viszont már igen, hogy férfi és nő e véletlen találkozásából nem a megszokott, romantikus kergetőzés kerekedik, hanem szimpatikus játék, mely először az elbeszélés megszokott rendjét kezdi ki, s csak azután a néző idegeit. Hamar kiderül ugyanis: nem arra a történetre szól a jegyünk – az egyre csók-közelibb helyzetbe sodródó alkalmi ismerősökében –, amelyikben jóhiszeműen gondoltuk magunkat, hanem egy másikban. Abban, amelyiket a nő meséli okulásul a férfinak egy mégoly ártatlanul adott csók végzetes következményeiről. Kicsit tán iskolás ez a Rémusz (vagy sokkal inkább Rohmer) bácsisan elővezetett (na, akkor most mesélek egy érdekeset nektek, gyerekek!) régi történet, de azért az figyelemre méltó, hogy magyar rendezőkollégáival ellentétben mily könnyedén teremt Emmanuel Mouret kétszer két színésszel és néhány lakásbelsővel is filmes dimenziókat. Biztosra vehető, hogy ugyanezt a párkapcsolati kisabszurdot, amit itt szerény eszközökkel is biztos kézzel vezet elő, egyszer még nagy sztárokkal is meg fogja csinálni, és ehhez már most sok sikert kívánunk. Ám addig is, már csak a jövőbeli siker érdekében, érdemes fontolóra venni, hogy ismét magát jelölje-e a főszerepre. Tényleg csak azért, mert ez a mostani színészi dolog (maradjon köztünk) nem olyan szívderítő. Értelmiségi bénázása, amit itt színészként megkísérelt, körülbelül olyan természetes, mint amikor Woody Allent valaki más, mondjuk Kenneth Branagh vagy Will Ferrell alakítja.

Csak egy csók
Un baiser s′il vous plaît