PM Online | Korábbi cikkeink

Amikor elhangzik egy igencsak elnyújtott, ritmustalanul elmondott, unalomba fulladó prológ, drukkolok, hogy az előadás ne ilyen legyen. De ilyen lesz.

Az éppen ötszáz éve született, jelentős horvát drámaíró, Marin Drzic Dundo Maroje című vígjátékát adják, a debreceni Csokonai Színház és a Szentendrei Kulturális Kht. közös produkciójában. Igaz, hogy tán mentegetőzve, tán mert így vonzóbban hangzik, Ribillió Rómában néven hirdetik, és csak zárójelben szerepel az eredeti cím. A ribillió felmentést ad sok minden alól, az nagyszabású felfordulás, jókora hacacáré, elképesztő őrület, ha ribillióról beszélünk, nem kell eljátszani a darabot, ötlethalmazok laza szövetét is a színpadra lehet tenni, össze lehet hordani hetet-havat. Alexander Belozub díszlete pedig ennél lényegesen többet ígér. A Colosseumot látjuk, de mintha marcipánból készült volna, rózsaszínben, giccsesen. Már-már olyan, mint egy trendi tévé-show mutatós, de ízléstelen külcsíne. Belül azonban Hieronymus Bosch a lélek mélyét megjelenítő, borzadályos szörnyei tanyáznak. Az világos, hogy Vidnyánszky Attila rendező arról akart beszélni, hogy a mai, pénzhajhászós élet mennyire elsöpri az értékeket, hogy a darabbéli Maro aranyifjúként mennyire csak a haszonleső világ felszínességét látja élvhajhászó farkasvakságában. Mindez érződik, de nem válik érzékletessé, ritkán lesz élményszerű. Nincs az előadásban logikus építkezés. Van például zenekar, de gyakran mégis felvételről szól a zene, nemritkán igencsak üvöltve. A harsányság persze nem lenne baj, beleillik egy reneszánsz komédiába, de a túl sok színészi kiabálás azt próbálja leplezni, hogy valójában alig vannak felépített szerepek, alig akad közlendő. Némiképp hasonló módszerrel, ötletek virgonc halmozásával rendezte Vidnyánszky a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatával a Liliomfit. Még Liliomfi és Maro személye is azonos, a mind figyelemre méltóbb színésszé váló Rácz József személyében. De a beregszásziak esetében a vándorszínész-sors önvallomása kerekedett ki a fájdalmasan szép és humorral teli produkcióban, a temérdek ötlet átcsapott egy más minőségbe. A Dundo Maroje esetében pedig fárasztóvá válnak a halmozott poénok. Ráadásul Vidnyánszky nem használta ki azt a lehetőséget, hogy a Szentedrei Teátrum oly sok év után, emiatt a produkció miatt, visszaköltözött a színjátszásra a városháza udvaránál sokkal alkalmasabb főtérre. Régebben akár a házak ablakaiban is megjelentek a színészek, kihasználták a teret. Az esetek többségében míves, igényes munkával jelentkező Vidnyánszkytól ez a produkció túlzottan is hevenyészettnek és tartalmatlanságához képest bágyasztóan hosszúnak tűnik.