A Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezényli, közreműködik Birgit Remmert (ének)
Két ősbemutató is elhangzik a koncerten, Csemiczky Miklós és Dubrovay László egy-egy műve, és aztán jöhet a nagyvad, Mahler 3. szimfóniája. Talán a leglátványosabb valamennyi Mahler-mű között, nagyon szól és nagyon intim, néha a falak rázkódnak tőle, néha előre kell hajolni, hogy jól hallja az ember. De, persze, nem ezért szeretjük. Hanem az első tételért, a nyár ébredéséért, vagy Pán bevonulásáért, a teljesség vonul be, közönyösen és pompázatosan. Ez az a zene, amire azt mondta Mahler az őt meglátogató Bruno Walternak, aki ámulva nézett az Attersee-nél álló sziklára, hogy: „nem kell odanéznie, én már mind megkomponáltam”. És ha valaki egy pillanatra is nagyképűnek érezné ezt a megjegyzést, nyissa ki a fülét, mert Mahler inkább szerény volt. Sokkal többet komponált ebbe a tételbe, mint egy nyavalyás szikla.
De mindig több ez a szimfónia, mint a zene, és ez nyilván elégedettséggel töltötte el Mahlert. Pedig zenének is óriási, az első talán a leghosszabb szimfonikus tétel az alaprepertoárban, fél óránál is hosszabb, és mégis takarékos zene, mindig éppen csak annyi, amennyire szükség van. És micsoda harsonaszóló, gyászosan és mégis győztesen! És a tételek később kihúzott, de mégis megmaradó alcímei. A menüett, amely igaziból arról szól, amit a virágok mesélnek Mahlernek. Nagyon mérsékelt tempó, elegancia és súly, nem is érti ma már az ember, hogyan lehetett ezt így megoldani, hogyan lehet valami ennyire érzelmes, mégis tiszta, ennyire csak zene és ennyire mégis zenén kívüli mondanivalóval megrakott.
A negyedik tételben pedig megszólal az emberi hang is, éjszakai színekkel, szép, sötét, női hang, Nietzsche és a Zarathustra, ember, vigyázz, mondja. Utána gyerekkórus, harangozás, boldogság, és az egészből mégis vissza tudunk menni a mondhatatlanba, amiről csak a zene beszélhet. Bezárul a kör, lehetne ez az utolsó szó a szimfonikus irodalomban. De csak maga Mahler írt még hat szimfóniát utána. |
vissza
vissza a lap tetejére
