PM Online | Korábbi cikkeink

Idén eddig két filmet sikerült némi visszhang kíséretében kijuttatni az országból: A nyomozó és a Delta közül

kétség kívül az utóbbi szólt nagyobbat, a cannes-i főpályára való feljutatás tán még nagyobb fegyvertény is, mint a díj, amellyel a Croisette-n székelő Nemzetközi Filmkritikusok Szövetsége értékelte Mundruczó Kornél rendezői teljesítményét. Értékes elismerés ez, nagyon is az, alkalmas arra, hogy felfüggessze – ha nem is végérvényesen – a magyar film és a magyar foci közt fennálló, évtizedes analógiát. Kétségtelen: a Deltával Mundruczó kitört a hazai belterjből, ami ha bizonyos körökben irigységet szül(t) is, az önmagába bezárkózó magyar filmre, mint olyanra, igencsak jótékony hatással lehet. A nézőt, mint olyat, azonban az efféle hatások egy cseppet sem érdeklik, ő a vásárló igényével lép fel: filmet akar látni, ne adj’ isten egy történetnek kíván részesévé lenni, bármennyire ódivatún hangozzék is ez az igény. Tudvalevő, hogy Mundruczó nem tartozik a sztorizgatós filmkészítők közé, nála az A-ból B-be jutás sosem járt váratlan fordulatokkal, hacsak azzal nem, hogy történeteinek élettől sújtott részesei előbb vagy utóbb szembesülnek B nem létével. E keserű felismerésre ezúttal pazar természeti környezetben kerül sor: a címadó Duna-delta önmagában egy film, ha természetfilmes szabadult volna a tájra, bizonyára ő is elégedetten – nagyszerű állati és növényi leletekkel – távozott volna e burjánzó lápvilágból. Ha úgy tetszik, Mundruczó is rokon szakmát választott: ő is a természetet kutatja, szakterülete az emberállat. Ezt a szomorú ösztönlényt figyeli szenvtelenül, hogy miként vergődik saját indulatainak börtönében, és hogyan teljesíti be azt a sorsot, amely már az elbeszélés nulladik kilométerkövénél is a homlokán virított. E fortyogó, gyilkos kedvvel szemben szenvedi el nyilvánvaló vereségét a deltába hazatérő fiú – Lajkó Félix igazi zenészalakítást nyújt a Bertók Lajos halála után megüresedett főszerepben: tüntetőleg kívül áll a filmszerűségen, mimikája nem több a filmben ugyancsak fontos szerephez jutó teknősbékáénál. Adekvát alakítás mindkettő, ahogy a Mundruczó-múzsának kikiáltott Tóth Orsié és különösen a Monori Lili – Gáspár Sándor párosé – egyikük sem lóg ki e félrevezetően békés delta-világból, mely természetesen csak a felszínen víz, valójában egy ismerős létállapot tükre, a saját fajtájával táplálkozó emberállat anatómiája. A Duna-deltáról igen, a magyar film régóta dédelgetett megnyomorítottjairól azonban nem szolgál újdonsággal a kitüntetett filmrendező, aki már filmje szemledebütálásakor megkapta a nem hivatalos műfajbesorolását: a Delta olyan, mintha Tarr Béla rendezte volna a Tüskevárat – súgtak össze a cinikusok. Az igazság valahol félúton, Tarr és a Tüskevár között lehet; izgatottan várjuk az ez ügyben várható, kritikusi pengeváltásokat.

Delta
Magyar film