PM Online | Korábbi cikkeink

Tizenhét évesen az ember többnyire túl van már az első cigarettáján, az első lerészegedésén, az első szerelmi csalódásán,
és nagy eséllyel a szüzessége elvesztésén. Hogy mindebből mit élt át élete első tizenhét évében a Budapesti Őszi Fesztivál, nem lényeges. Sokkal fontosabb, hogy nem tévelyedett el, nem keveredett rossz társaságba, és továbbra is bizakodva tekint a jövőbe. Dacolva a nehéz viszonyokkal vagy éppen ügyesen alkalmazkodva az olykor kedvező körülményekhez, továbbra is felvállalja a nemes feladatot, hogy az ország legjelentősebb kortársművészeti seregszemléjeként Budapestet összekösse a nagyvilággal.
Idén is nemzetközileg jegyzett társulatok és együttesek érkeznek Magyarországra a BŐF keretében, ugyanakkor a kortárs művészetek hazai nagy öregjei éppúgy megtalálják a helyüket a programsorozatban, mint a legtehetségesebb fiatalok. Bár Magyarországon még mindig nem érzik úgy a jól menő cégek és magánemberek, hogy a kortárs művészetet agyon kellene szponzorálni, azért idén is akadtak támogatók. Nekik is köszönhető, hogy a fesztiválnak nincs oka a szégyenre: az idei felhozatal nem színtelenebb, mint bármelyik korábbi. Sőt.

Színház

A korábbi években sem volt idegen a szándék a BŐF-től, hogy a magyar kulturális életet izgalmas, új helyszínekkel gyarapítsa. A különleges terek iránti vonzódás azonban új szintre emelkedett idén: a PLACC 2008 rendezvénysorozat keretében nemcsak a közterek funkcióját értelmezi át számos, nemzetközi fesztiválokon hatalmas sikert aratott utcaszínházi produkció, hanem olyan épületek belső terei is színházi díszletté válnak, mint az egykori Pártfőiskola vagy a Mammut2 bevásárlóközpont.
Az egyik legkülönösebb előadásnak az angol művészeti kollektíva, a Blast Theory műfajilag besorolhatatlan Biciklis történetek című produkciója ígérkezik. Hogy az élő videojáték, az improvizatív színház és egyfajta posztmodern gyóntatási szertartás keverékének tekinthető produkció műfajilag hova sorolható, arról valószínűleg megoszlanak majd a vélemények. A GPS-es mobiltelefonnal és fülhallgatóval felszerelt bicikliző résztvevők személyes sorsaiból áll össze a tulajdonképpeni „darab”, amely legalább annyira szól a játék adott teréről, jelen esetben Budapestről, mint a szereplők életútjairól.
Hasonlóképpen, Budapestről is fog szólni a Kamtchàtka utcaszínházi előadása. A színészeket, zenészeket, bohócokat, bábosokat, filmeseket tömörítő nemzetközi társulat produkciója, amelynek témája elsősorban idegenség és otthonosság ellentéte, mindig az adott helyhez – jelen esetben a Blaha Lujza térhez és a Nyugati térhez – szabja alapvetően improvizatív előadását.
A spanyol színházi élet egyik legsokoldalúbb alakja, Iñaki Mata is az utca emberét avatja színházi közönséggé, ember nagyságú bábra és tolószékre megálmodott meghökkentő előadásával. A Barreras című utcaszínházi produkció nem valamiféle esélyegyenlőségi performansz, hanem ironikus humorral átitatott, érzékeny előadás a mindennapjainkat meghatározó fizikai és társadalmi korlátokról – illetve ezek lebontásának lehetőségéről.
Lengyelország egyik legeredetibb alternatív színháza, a Teatr Strefa Ciszy a volt Pártfőiskola épületében tanítja repülni a budapesti közönséget. Az Adam Ziajski vezette társulat Repülési lecke című előadása Ikarosz mítosza nyomán azt a kérdést járja körül, hogy képes-e a ma embere félelmén felülemelkedve szabaddá válni, van-e elég bátorságunk a konvenciók és az elvárások gravitációs erejét legyőzni.
A magánszféra határai és a fogyasztói társadalom sajátosságai foglalkoztatják a holland Wunderbaum társulatának tagjait, akik Magna Plaza című előadásukban a Mammut2 belső tereiben bizonyítják, hogy „színház az egész világ”. Takeshi Kitano filmje, a Bábok ihlette a több szálon futó cselekményt, amelyet a nézők fülhallgatóval követhetnek.
Három „kőszínházi” előadás szerepel az idei BŐF programjában: a flamand Sanne van Rijn minimalista eszközökkel operáló, egyszemélyes produkciója, amely Christoph Marthaler egy régebbi előadásának díszletét és a nézői tekintet jelentőségét értelmezi újra; napjaink egyik legizgalmasabb francia bábszínházi előadása (Jerk), amely az 1970-es évek talán legbrutálisabb amerikai tömeggyilkosságát idézi meg az egyik résztvevő monológján keresztül; és a rendkívüli tehetségű fiatal társulat, a Fringe-díjas HOPPart bemutatója, amely a magyar színháztörténet egyik nagy adósságát törleszti: az egykori Novák Eszter–Ascher Tamás-osztály Heinrich von Kleist kulcsdrámáját, a Hermann csatáját mutatja be.

Zene

Dukay Barnabás szerzői estje egy olyan alkotót állít reflektorfénybe, aki számára épp az efféle reflektorfénynek nincsen jelentősége. Meditatív, rendkívül erős zenéjét olyan avatott előadók tolmácsolják, mint a Ránki–Klukon házaspár, a Dobszay László vezette Schola Hungarica, illetve az UMZE Kamaraegyüttes és az Amadinda Ütőegyüttes.
Az MR Szimfonikus zenekar koncertjén (Zenék változó környezetben) három generáció képviseletében négy kortárs magyar szerző – Szathmáry Zsigmond, Csapó Gyula, Bánkövi Gyula és a karmesterként is közreműködő Tihanyi László – mutatja be, milyen lehetőségeket tartogat még magában a szimfonikus zene nagy múltú műfaja.
Persze nem mindig a méret a lényeg: három hangszer olykor akár egy nagyzenekarnál is jelentősebb élményt nyújthat, különösen, ha olyan zenészek szólaltatják meg őket, mint a Trio Lignum tagjai. A BŐF egy év késéssel, de a magyar zenei élet szereplői közül mégis elsőként ünnepli napjaink legjelentősebb fúvós triójának 10 éves születésnapját.