3.5
Egyike azon kevés étteremnek, amelyek képesek másfél-két évnél hosszabban megőrizni népszerűségüket. A Marquis de Salade a Hajós utca végén már hosszú évek óta áll a vártán, még akkor is, ha ezúttal nem igazán sikerült átvinnie a lécet.
Pedig olyan jól indult minden. A kaukázusi, azerbajdzsáni miliőt képviselni hivatott fali szőnyegek szépek, hangulatosak, pincérünk – didergésünket látva – még az ásványvíz előtt forró teát is ajánl. Kijut nekünk a figyelemből, ami nem is csoda: szál egyedül vagyunk az egész étteremben, így, ebédidőben. Később azért érkeznek még páran, és lenyűgözően kedves pincérünkről kiderül, hogy nemcsak magyarul, de angolul, sőt, oroszul is képes hozni a kötelezőt. Arról már végképp nem ő tehet, hogy a konyhán valaki más van ügyeletben. És sajnos tényleg az élet a legjobb dramaturg: egy étterem szempontjából kitalálni sem lehetne annál nagyobb pechet, mint amikor pont az étteremkritikus levesében úszik egy jól megtermett hajszál. Márpedig a sűrű, kicsit túlparadicsomozott szoljankával pont ez volt a helyzet. Tévedés kizárva: nem saját hajszál, hozott anyagból dolgozunk. (1600 forintért ez több, mint Baku…) Salamon Béla és a többi békebeli kabaréhős ilyeneken törték a fejüket álmatlan éjszakákon át, nekik meg, tessék, elsőre sikerült! Másik levesünk, a Düsbare nevű bárányhúsleves már ilyen égbekiáltó bénázástól mentes, de sajnos minden egyéb izgalomtól is. A lé korrekt, a benne úszkáló mentás-húsos derelye sem nem jó, sem nem rossz. Most már muszáj valami jónak történnie, és történik is: a bárányhúsos édes-savanyú töltött káposzta igazi élmény, szép tálalással, merész és újszerű ízekkel. Végre valami. A kaukázusi gasztrovilág nem éppen az édességeiről híres, és a Marquis de Salade sem lehet az, mert a „Marquis kedvence” nevű süti egy gyümölcsös szőnyegbombázáson átesett egykori francia krémes, ami ízre amúgy nem rossz, de nem is emlékezetes. De akkor mi lehet, amit a Marquis a legjobban utál? Nem lennék meglepve, ha a kávéjuk lenne az…
|
vissza
vissza a lap tetejére
