RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. szeptember 21., péntek
Máté, Mirella

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Megmutatni a magyar lelket itthon és külföldön
2018-08. szám / Jónás Ágnes

A Kossuth-díjas Zsuráfszky Zoltánt és a Harangozó-díjas Zs. Vincze Zsuzsát nemcsak a házasság, hanem Magyarország egyik legnagyobb létszámú hivatásos néptáncegyüttesében, a Magyar Nem­ze­ti Táncegyüttesben végzett teendők is jó ideje összekötik. Az együttesnek „Zsura” a művé-
szeti vezetője, koreográfusa, Zsuzsa pedig művészeti főmunkatársa, vagy ahogy ő fogalmaz, „mindenese”. Látszik rajtuk, hogy valóban szeretik egymást, karikagyűrűjüket harminchárom év után is büszkén viselik. Mint mondják, az azonos értékrend és érdeklődési kör, a tisztelet és egymás kvalitásainak elismerése miatt működik jól a közös munka. Külföldi turnéról, sikerről és premierekről, na meg a néptánc re­ne­szán­szá­ról beszélgettünk.

Nemcsak mint férj és feleség tartoztok össze, hanem mint szín­ház­ké­szí­tők is. Ti szemmel láthatóan remek kollégái vagytok egymásnak, pedig az egyik fő konfliktusforrás a házastárs-kollégák között az szo­kott lenni, hogy mindkét félnek megvan a maga határozott elképzelése az adott produkcióról, amelyből nemigen szeretnek engedni. Sze­rin­te­tek mi a jól működő közös munka alappillére?
Zs. Z.: A szeretet. Harminchárom éve élünk szeretetben, és a négy gyerekünkön kívül a Magyar Nemzeti Táncegyüttest is a családunknak tekintjük. Szeretünk és tudunk is együtt dolgozni, a szakmai kap­cso­la­tunk azért működik jól, mert a legtöbb dologban nagyon hasonlóan gondolkodunk, erősítjük egymás elképzeléseit, és ugyanaz az ér­ték­ren­dünk. Az utóbbi tizenöt évben Zsuzsika számos dramatikus tánc­já­té­kot írt nekem a Benyovszkytól kezdve a Székely Dózsa György című tánckrónikáján át A Tenkes kapitányáig, de szép számmal születtek mese- és ifjúsági darabok is, ilyen például a Sárkánymese, a népszokásokat bemutató Táncoló tavasz vagy a Téli tánc, de ott a Drakula utolsó tánca című nagyszabású tánc-színjáték, amelyet a Müpában láthatott a közönség. 2015-ben a Körhinta című zenés-táncos darabban dramaturgként és forgatókönyvíróként is bizonyított (én társrendező-koreográfusként vettem ki a részem a Vidnyánszky Attila által rendezett, Fábri Zoltán legendás filmjén ala­pu­ló produkcióból). Koreográfusként vett részt a táncegyüttes Kiegyezés című új műsorában a Müpában, majd a Vidnyánszky Attila rendezésében látható Csíksomlyói passió című darabban. Az Egri csillagok volt a legutóbbi közös munkánk, melyet márciusban nagy sikerrel mutattunk be a Nemzeti Színházban. Egy látványos, szerethető, újszínházi nyelvezettel, török és magyar néptáncokkal fűszerezett történelmi szín­da­rab születetett, Zsuzsika koreográfusként és jelmeztervezőként is kivette a részét a munkából.
Zs. V. Zs-: Ez a sok dicséret kezd zavarba hozni.

De miért? Néha úgy tűnik, mintha tudatosan kerülnéd a nyilvánosságot, és előszeretettel húzódnál a hát­tér­be, pedig az érdem legalább annyira a tiéd is, mint Zsuráé.
Zs. V. Zs.: Én azt vallom, hogy két művész ritkán fér meg egymás mellett. Az egyiknek, a te­het­sé­ge­sebb­nek mindig előrébb kell állnia a reflektorfényben. A mi kapcsolatunk nem munkakapcsolatnak indult, hanem nagy szerelemnek – ez „nyomta rá a bélyegét” aztán a szakmai életünkre is. A közös munka szerintem azért is sikeres a mi esetünkben, mert sosem akartam egyéni karriert, elsősorban a férjem szakmai mun­ká­ját szerettem és szeretném támogatni, a tehetségét jobban kibontani. Mindig elismertem a szakmai hozzáértését és pedagógiai kvalitásait. Maximálisan elfogadjuk egymást, nyoma nincs köztünk irigy­ke­dés­nek, ráadásul a néprajzi, irodalmi érdeklődésünk, a folklór szeretete is összeköt bennünket, a közös produkciók pedig csak tovább erősítik a köztünk lévő összhangot.

Azt csiripelik, hogy a próbákon szigorúak vagytok.
Zs. Z.: Minden a táncosaink érdekében történik, elvégre nem egy ama­tőr, kedvtelésből táncoló csapat vagyunk, hanem Magyarország egyik legnagyobb létszámú hivatásos nép­tánce­gyüt­te­se, több mint húsz párral. Nap mint nap fe­le­lős­ség­tel­jes és professzionális munkát kell végeznünk a magyar néptáncok megismertetéséért és nép­sze­rű­sí­té­séért. Évente 140 előadást tartunk, 15-20 reper­toár­da­ra­bot táncolunk.
Zs. V. Zs.: Ezt a hivatást nem lehet félvállról venni, újra és újra bi­zo­nyí­ta­nunk kell, és a szakmai tudás mellett előadásról előadásra bele kell tennünk azt, amit legbelül az identitásunkról, magyarságunkról érzünk. Soha véget nem érő fejlesztés folyik nálunk, a legkiemeltebb hely­szí­ne­ken vagyunk jelen, turnézunk többek között a Kárpát-medencében, Japánban és Amerikában is…

Sosem fordult meg a fejetekben, hogy külföldre költözzetek az együt­tessel?
Zs. Z.: Az elmúlt évtizedekben a fellépések és a kinti tanítások al­kal­má­val olyan ismeretségekre tettünk szert az Egyesült Államokban, hogy csak egy szavunkba került volna, és maradhattunk volna. Csak­hogy mindig visszahúzott a szívünk. Nekünk itt van dolgunk.
Zs. V. Zs.: Ezt a műfajt nem lehet gyökér nélkül, a „természetes környezetünkből” kiszakítva művelni, ráadásul a táncosainknak gyakran prózai színészként az anyanyelvükön is helyt kell állniuk. Ha kint élnénk, és úgy készítenénk a produkciókat, az inkább show-műsor lenne, de mi nem a show műfajra „pazaroljuk” nemzeti kincseinket. Mi a hazai közönségünknek, azaz a közösségünknek szeretnénk sokat adni, időnként pedig megmutatni a magyar lelket külföldön is.

A Csíksomlyói passióval ez augusztus 18-án meg is történt, hiszen a csíksomlyói Nyeregben volt látható több tízezres közönség előtt. Milyen lehetőségek rejlettek a hatalmas tér adottságaiban?
Zs. Z.: A csíksomlyói Nyeregben három színpadot épített fel a Nemzeti Színház műszakja. A díszleteket és a színpadi technikát eleve úgy terveztük meg, hogy utaztatható legyen a produkció. Több száz táncos vett részt a produkcióban, a táncosaink erdélyi táncosokkal és Csaba testvér nyolcvanfős gyerekkórusával egészültek ki. A passió az emberiség legszebb és legmeghatóbb története, mindig volt és lesz üzenete a különböző korok embere számára, s hogy ezt a történetet a szakrális Csíksomlyón is bemutathattuk, az óriási élmény volt mindannyiunk számára.
hirdetés

A Körhinta is kimozdul a Nemzeti Színház színpadáról…
Zs. Z: Igen, az előadás a Nemzeti Színházban már bizonyított, 2015 februárja óta minden előadásunk telt házas, voltunk már Aradon, Kisvárdán és Gyulán vele, a jövőben Belgrádba és Zágrábba is tervezzük vinni a darabot.

Amerikába szinte már hazajártok. Mikor mentek ismét?
Zs. V. Zs.: Október 16-án indulunk először a keleti parton, majd Kaliforniában leszünk, ahol három hetet töltünk – a keleti parton az 1848-as forradalom és szabadságharcnak állítunk emléket egy műsorral, majd pedig a nyugati partra is elvisszük a tavalyi turnén nagy sikert aratott 56-os műsorunkat, amely a forradalom előtt tiszteleg. Természetesen folklórműsort is bemutatunk emellett, amelyet minden esetben a táncosainktól megszokott rendkívüli dinamika és a táncok virtuozitása jellemez.

Milyen új bemutatóitok lesznek a közeljövőben?
Zs. Z.: A Nemzeti Táncszínház új épületének a megnyitójára tervezünk egy nagy összefoglaló történelmi táncjátékot, valamint egy Mátyás királyról szóló mesedarabbal szeretnénk ismét a legfiatalabb korosztályt megszólítani, a nagy sikerű Sárkánymesénk után.

Azt mondják, hogy a néptánc a Fölszállott a páva televíziós tehetségkutatónak köszönhetően re­ne­szán­szát éli. Vajon valóban olyan könnyű lenne a mai fiatalokat elcsábítani a virtuális játékoktól és az internettől?
Zs. V. Zs.: Aki érdeklődik – márpedig sok fiatal érdeklődik a néptánc iránt –, az sokkal kevesebb időt tölt az okostelefonjával. Mintha újra divat lenne tánccsoportokat alakítani, összejárni. Tavaly a kormány a Csoóri Sándor Alapítványon keresztül több mint 5 milliárd forinttal támogatta az amatőr és hagyományőrző néptánccsoportokat, ez egyedülálló, ennyi támogatást még soha népművészeti mozgalom nem kapott itthon, s tudomásom szerint ez a támogatás idén is folytatódik. Szerintem ennek is köszönhető, hogy tízezrével táncolnak az or­szág­ban fiatalok, csak hát erről senki nem beszél.
Zs.Z.: Egyetértek abban Zsuzsikával, hogy manapság egyre erő­tel­je­sebb igény mutatkozik az eredeti, hagyományos néptánc- és népzenei kultúra iránt. Régen ciki volt néptáncolni, még a saját fiunk is szé­gyell­te, pontosabban szégyellnie kellett, ugyanis olyan volt a közeg, amely­ben tanult. Manapság amikor egy fiatal először jön el megnézni az előa­dá­sun­kat, rendszerint fanyalog, előadás végén viszont azt mondja: ja, hogy ezt így is lehet?! Ez ma­gá­val ragadó, elementáris! Ez tetszik!

Bárhol jártok a világban az együttessel, több ezren tapsolnak nektek. Nyilván a vastaps (és a díjak) mindig jólesik az embernek, de úgy vélem, hogy a sikerről és a boldogságról alkotott kép idővel átrajzolódik. Nek­tek ma mit jelent a siker?
Zs. Z.: Ma már valóban mást jelent, mint húsz évvel ezelőtt. A pedagógiai és a művészi munka, egy új műsor létrehozása, az újabb és újabb ötletek felhasználása egy ki nem apadó inspirációs forrás. Fo­lya­ma­to­san innovációban gondolkodunk, hajt bennünket a kreatív újraalkotás. Régen a tapstól és a díjaktól a fellegekben jártunk, és noha ma is örülünk az elismerésnek, valamint annak, hogy a nagy formátumú történelmi táncjátékoktól az autentikus folklórműsorokig, a dramatikus táncszínházi előadásoktól a népi hagyományainkon alapuló mesedarabokig terjedő, sokszínű repertoárral büszkélkedhetünk, de az igazi siker az, ha valahogyan sikerül „megfertőznünk” az utánunk jövő nemzedéket a Kárpát-medence nép­tán­cai­nak és a népzenénk szeretetével. Sikerként éljük meg, ha átadhatjuk a fiataloknak a tudásunkat, s ha sikerül elhitetni velük, hogy érdemes a közös küldetésünket felvállalni.





vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor