Interjú Páros interjú Ónodi Eszterrel és Pál Andrással 2012-10. szám
Mindenki egyetértett abban, hogy grandiózus vállalkozásba fogtatok a Jadviga párnája bemutatásával. A bemutatón is látszódott, hogy nagyon átgondolt a koreográfia és a zenei betétek, miközben ugyanúgy be kell járni a drámai íveket is.
Úgy érzitek, hogy a premierre oda jutottatok, ahova elterveztétek? Kész lettetek?
Ó. E.: Ó, nem! De ez nem baj. Én a tizedik előadásig nem tartom érvényesnek egy színházi előadás minősítését. Nagyon bízom benne – még próbálni fogunk egy picit –, hogy változni fog, még csiszoljuk a dolgot és akkor még szuperebb lesz.
Minek kell még jobban összeérnie? Inkább a formának vagy inkább a szerepeknek?
P. A.: A szerepeknek. A forma adott, azt tisztogatja az ember. Épp arról beszéltük Eszterrel, hogy a tizedik előadás környékére lesz ez valóban a miénk teljesen.
Ó. E.: De nagyon remélem, hogy még a harmincadik előadáson is formálódni fog Ondris és Jadviga viszonya, mert kivételesen gazdag, összetett kapcsolatról van szó.
Hogy érzitek, hogyan fogadja ezt különös, sok tekintetben a Belvárosi Színházban futó előadásokhoz képest kissé másmilyen előadást a közönség?
P. A.: Pontosan nem tudom, csak azt érzem, végig csönd van, azt érzem, hogy figyelnek. Ami jó. Néha mernek nevetni – annak megörülünk, hogy sikerült egy kis humort is belecsempészni a dologba.
Ó. E.: Nekem az egyik legjobb élményem a délelőtti, idősebbeknek tartott előadás. Csináltuk a dolgunkat, ahogy tudtuk, de egészen más reakciókra számítottunk, és csodálatos volt. Az egyik legjobb előadásunk volt, mert a tizedik perctől kezdve teljesen beszippantotta a nézőket a történet, és iszonyatos figyelemmel, már-már feszülten nézték végig. Ilyen élmény volt akkor is, amikor egy cégnek játszottuk az előadást, olyan embereknek, akik ritkán járnak színházba. De ez érthető, mert a Jadvigában lévő szerelmi szál rengeteg ember magánéletében köszön vissza, és emiatt erről mindenkinek van gondolata.
Apropó szerelmi szál. Meglehetősen sok stáción megy keresztül Ondris és Jadviga kapcsolata: az elején még úgy tűnik, hogy ez egy működőképes viszony, de a múlt árnyai agyonnyomják a két embert. Mi a legnehezebb pont ebben?
P. A.: Játszani az elejét a legnehezebb...
Ó. E.: Nekem nem, nekem a második felvonás nehezebb...
P. A.: ... ami elvileg, egyszerűbb, nem olyan durva. Azért nehéz, mert rengeteg megoldása van és ha ott döntök valamit, annak következményei vannak két órán keresztül. És ha valamit máshogy csinálok, akkor az belül kihat az egész előadásra.
Ó. E.: Az én szerepem nagyon töredezett, és ebben számomra kihívás megvalósítani Jadviga hullámzásait. Egyszer kisüt a nap, egyszer beborul az ég – és ezeket nagyon gyorsan kell produkálni.
Egy nagyon erős társulati munkának ti álltok az abszolút origójában. Nagy rajtatok a teher?
Ó. E.: Kitűnő csapat jött össze. Nem úgy próbáltuk, hogy csak a főszereplők és a mellékszereplők külön, hanem mindig mindenki bent volt. És mindenki ott is van az előadásban. Persze volt olyan is, amikor csak ketten próbáltunk Hargitai Iván rendezővel, akkor magunkkal foglalkoztunk. Ilyenkor sokkal részletezőbb, sokkal intimebb és aprólékosabb volt a munka. Ekkor van idő például egy szünet, egy csönd megteremtésére – és az a jó, ha ez meg tud történni. Mindig hasznos egy ilyen részletező próba, mert ott felépül sok minden, ami aztán nyomaiban visszakerül az előadásba.
P. A.: Részleteket csináltunk ilyenkor, amit megfelelő tempóban kellett aztán visszaidéznünk a többi próbán. Nem volt könnyű.
hirdetés
Miért különleges vagy esetleg nehéz feladat számotokra ez a szerep?
Ó. E.: A feladat nehézsége számomra az, hogy Ondrisnak van egy íve, amit be lehet járni, Jadvigának viszont ilyen nincs. Az egyik fontos alapvetése a történetnek, egy rettenetes nőszemély tönkreteszi a férfiakat, és ez a szerencsétlen fiú az áldozatává válik. De ez a tizedik perctől nyilvánvaló, innentől az a kihívás, hogy elkerüljük azt a csapdát, hogy ez unalmas és érdektelen legyen. Azzal volt sok dolgom, hogy bár ennek a nőnek nem sok szerethető tulajdonsága van, néha át kell billenteni a mérleget az ő irányába, hogy legyen valami tétje az előadásnak, ne csapongó legyen. Szeretik a Jadvigáról azt gondolni, hogy egy vadromantikus, kiismerhetetlen valami. Nem! Ugyanolyan nő, mint amilyen én vagyok, vagy akárki a nézőtéren – csakhogy ezt meg kellett hozzá teremteni. Röviden szólva nehéz volt a töredezettséggel együtt mindebből egy embert létrehozni.
P. A.: Feldolgozódik ilyenkor az emberben a saját életéből vett történeteknek az összessége. Vannak élmények, amiket elás az ember, mert fájdalmas, mert nem szereti és ilyenkor muszáj ezekkel foglalkozni terápiaszerűen. Ebből a szempontból hasonló volt a többi próbafolyamathoz, csak most egy olyan történettel foglalkoztam magamban, amivel eddig nem kellett. A férfiasságom megalázottságával.
Ezzel ritkán foglalkoznak.
Ó. E.: Igen, ezt szeretik elhagyni. De érdekes eljátszani, réges-régi emlékeket és konfliktusokat megtárgyalni.
Akkor Ondris szikrázó jelenléte nagyon belülről jön.
P. A.: Nem tudom. Igen – remélem.
Ondris szerelmes, de amikor megbántódik, utána is szerelmes marad... vagy utálja Jadvigát?
P. A.: Ez, azt hiszem, nem ilyen tiszta képlet. Jogos Ondris sértettsége, de az a saját döntése és választása, ami által megpróbálja megérteni Jadvigát – csak elveszik a rengetegben.
Jadviga pedig mindent megtesz, hogy ki se találjon onnan.
Ó. E.: De ez nem tudatos! Pont az a baja, hogy hihetetlenül döntésképtelen, és legalább annyira sodródó személy, mint Ondris. Legalábbis ezt próbálom érzékeltetni.
vissza
vissza a lap tetejére
