PM Online | Színház

Polcz Alaine története fájdalmas. És igaz. Ettől olyan fájdalmas. És épp ettől lehetne az egész olyan melodramatikusan hatásvadász is, hogy az ember alig győzze törölgetni a könnyeit, miközben szipog, mint egy kisgyerek,

akinek elvették a kedvenc játékát. De Dicső Dániel rendezése nem ilyen. Ahogyan Béres Ilona mesél, az, ahogyan nem hatódik meg saját mondandójától, talán éppolyan, ahogyan Polcz Alaine mesélte volna, ha most ott ülhetne a Rózsavölgyi Szalon színpadára elhelyezett karosszékben. Egy olyan ember szavait tolmácsolja ugyanis a színésznő, aki túlélte a háború szörnyűségeit, az erőszakot, az éhezést, a betegségeket, a szeretetlenséget és minden más megaláztatást. Nem sírja el magát múltbéli szenvedésein, mert túl van rajtuk. Hangjában valamiféle elegáns eltartás is van, talán büszkeség is, mert most itt ül előttünk, teljes értékű emberként, és lehet, hogy megtépázta szívét és lelkét az élet, de képes volt felállni, és ezzel azt üzeni: ne sajnáljuk, ne szánjuk. Ettől válik igazzá Béres Ilona minden szava.
Ám egy kiváló ötlettel mégis elénk tárul minden, a csontjainkban érezhetjük, milyen szürreálisan szörnyűséges volt a háború, legyen a leigázó német vagy orosz, mindegy is. Lazók Mátyás ugyanis olyan elképesztően erőteljes koncentrációval és szívvel van jelen, hogy szinte felrobban a színpadon. Szeméből visszacsillan a háború összes könnycseppje, félelme és kegyetlensége. Ahogyan azokat a régi dallamokat énekli, kezében a harmonikával, az több, mintha képeket vagy filmfelvételeket nézegetnénk a múltról. Ahogyan összecsapja a sarkát és németül rikkant rá a színésznőre, attól összerezzenek magam is. És lehet, hogy éppen az ablakpárkányon üldögél csak, vagy a részeg orosz katona összezuhant testébe bújva kuporog bénán az emelvény mellett a földön, de mindig ott van. Vészjóslóan, esendően. Képes megmutatni a dolgok színét és fonákját. Ettől lesz komplex ez az előadás és ez segíti a színésznőt is abban, hogy mondatainak még nagyobb súlyuk legyen.
És kell az egészhez a Szalon intimitása is, hogy tényleg úgy érezzük, nem előadás ez, nem klasszikus értelemben vett színház, hanem valami ennél sokkal személyesebb. Hiszen ez valakinek a története. Egy nőé, aki nemcsak túlélte mindezt, de segítőjévé vált az elesetteknek, a betegeknek, a haldoklóknak. Amikor pedig Béres Ilona elhagyja a pódiumot, még mindig nincs vége. Benne marad a levegőben az érzés. Nem letaglózó, hanem valami mélyebb. Olyan, ami nem gyorsan és nagyot üt, hanem hosszan velünk marad, és finoman, óvatosan kúszik a gondolataink közé. Túlélésre tanít.