Interjú
Megpróbáljuk őrizni a függetlenségünket
2012-11. szám / Bóta Gábor
A Proton Színház jelentős sikereket arat világszerte. Vezetője, Mundruczó Kornél szerint korosztályának már az a kérdés, hogy effektek maradnak-e, és létrehoznak néhány előadást, vagy integrálódnak a saját kultúrájukba, de ez nehéz, mert Magyarországon át van politizálva a kultúra. Nem az az elvárás, hogy legyél totál független, kritizálj bennünket, amennyire csak tudsz.
Azt írták rólad Avignonban, a Szégyen előadása kapcsán, hogy mersz nagyot ütni, és ez alapvetően megváltoztathatja a nézők gondolkodását. Hiszel abban, hogy ez valóban megtörténik?
M. K.: Mélyen hiszek benne, persze egyáltalán nem gondolom, hogy ilyen csak az én előadásaimon történhet. Nekem mindenesetre voltak olyan találkozásaim műalkotásokkal, amik gyökeresen megváltoztatták az életemet. Ilyenek például Fassbinder filmjei, amiket először a gödöllői filmklubban láttam 15-16 éves koromban. A mai napig kedvenc közülük A félelem megeszi a lelket. Van az a katarzis élmény, ami után nem lehet ugyanúgy látni és gondolkodni, mint előtte. Visszakapcsolódva a Szégyenhez, nekem Coetzee irodalma is ugyanilyen volt. Amikor öt-hat évvel ezelőtt olvastam pár könyvét, nagyon erős hatással voltak rám. A Szégyen ennek a coetzee-i irodalomnak egyik ikonikus darabja. Nagyon féltem is ezt a regényt színpadra vinni, hiszen az előadás nem tud annyira rétegzett és mély lenni, mint egy nagyregény.
Több pontján is sokkoló a produkció, ami rögtön egy meglehetősen brutális és sok tekintetben naturalisztikus megerőszakolással kezdődik. Általában fejbevágós, nyomasztó, kemény produkciókat hozol létre, de ez a durvaság nem feltétlenül jellemez téged magánemberként.
M. K.: Szokták mondani, hogy Goethénél humorosabb embert keveset ismertek a földön, de az irodalmából azért nem az következik, hogy hú, milyen humoros ember lehetett. Tehát ez a két dolog nem feltétlenül függ össze. Engem mindig az ellentmondások, az egymásnak feszülő indulatok izgatnak, és ezekben a feszültségekben találom meg azt, ami leírhatóvá teszi számomra a világot. A regény fókuszában egy erőszakos cselekedet áll. Három fekete férfi megerőszakol egy fiatal, fehér, leszbikus nőt egy kies farmon Dél-Afrikában. Történetesen a nő egyetemi professzor édesapja, aki egy tanítványával való afférja miatt kénytelen volt elhagyni a fokvárosi egyetemet, jelen van az eseményen. Ennek a liberális, gondolkozó embernek a saját kicsi traumatörténetével szembesülnie kell ezzel a valósággal, ahol az ő fehér, felvilágosult gondolkodása nem működik. Az apa és a lánya közötti feszültség adta számomra a dráma gyújtóanyagát. Ma is nagyon fontos európai kérdés, hogy az a gyarmatosító, felvilágosult attitűd, amit mi fehér istenekként képviselünk, meddig igaz és meddig nem. Hol kezd el kirekesztővé válni?
A hazai színházi élet prominenseiről is mondtál hasonlót, ellustultak a pozíciójukban, és egy idő után a liberalizmusuk vált szerinted kirekesztővé.
M. K.: A közép-európai mentalitásban általában van egy kirekesztő attitűd. Nem igaz az az állítás, ami szerint az okosok azt mondják a bunkókról, hogy ők kirekesztőek, sokszor az okosok attitűdjében is van hasonló kirekesztés. És ez talán rám is igaz. Miért csodálkozunk azon, ha a saját szakmánk átlép rajtunk, mint egy hajléktalanon, ha én átlépek a Nyugatiban egy hajléktalanon. Mindannyiunknak van személyes felelőssége ezekben a kérdésekben, még ha nem is akarunk tudomást venni róla.
A te műveidnek a formanyelve nem rekeszt ki sok nézőt?
M. K.: Nincsen olyan ága a művészetnek, amiben ne lenne az egyik legmeghatározóbb dolog az ízlés. Azt nem gondolom, hogy az általam létrehozott előadások mindenki ízlésével találkoznának, de azt sem hinném, hogy kirekesztőek lennének.
Főleg nem az entellektüeleknek dolgozol?
M. K.: Épp hogy nem. Azt hiszem, hogy az igazi bázisát az általam létrehozott előadásoknak, filmeknek éppen nem az entellektüelek adják. Szerintem olyan nézők, akiknek a naivitása megmaradt a művészettel kapcsolatban. Rá tudnak csodálkozni az alkotásokra, és nem szakmai truvájt akarnak fölfedezni bennük. Például a Bárka Színház háta mögött, konténerben játszott A Frankenstein-terv egy idő után a Józsefvárosban volt trendi előadás. Abszolút jöttek általában tévén szocializálódott emberek, mert ezt valami másnak találták.
Na jó, de előadásonként befértek vagy negyvenen.
M. K.: Ó, persze. Ez nem lenne adaptálható a Vígszínház nagyszínpadára.
Nem lett volna kedved olyan populáris filmeket csinálni, mint például Fellini, akinek munkáit bárki megnézhette?
M. K.: Nagyon más korban élünk. A Fellini korában létező ideológiák olyan közösségi és generációs élmények voltak, amelyek ma már nincsenek, százszor rétegzettebb a társadalom. Amúgy pedig az a válaszom, hogy dehogynem akar az ember minél szélesebb réteggel kommunikálni. Szerencsére mind az előadásaim, mind a filmjeim igen hosszú életűek. A színházi produkcióim mindegyike több mint százszor ment. A jég például hat vagy hét éve megy. Bár az is igaz, hogy ritkán dolgozom.
| hirdetés
 |
|
És miért dolgozol ritkán?
M. K.: Nincs rá lehetőségem, hogy többet dolgozzam, mert nem vállalok bizonyos kompromisszumokat. Magyarországon azokkal dolgozom, akikre úgy tekintek, mint alkotótársaimra, és nem megyek be egy épületbe csak azért, hogy ott munkát kapjak. Ez a saját választásom. Bár igaz, hogy nem is hívnak.
Egy kvázi-társulatod van.
M. K.: Igen. De ez paradox dolog. Hiszen van egy színházunk, a Proton Színház, aminek nincs se társulata, se épülete, se valódi finanszírozása. Tulajdonképpen egy fogalom, semmi egyéb. De mégis olyan szellemi bázis, ami alapján lehet működni. Megpróbáljuk őrizni a függetlenségünket.
Úgy érezted, hogy téged is be akarnak kebelezni?
M. K.: Magyarországon azért nincs nagyon más választásod. Vagy megteremted valami módon azt az anyagi bázist, ahonnan te mint független gondolkodó fönn tudod tartani magadat, vagy beállsz a struktúrába. Én jelenleg a külföldi színházi és filmes felkérésekből élek, Magyarországon a színházat inkább hobbitevékenységnek tekintem. Mert ha nem így lenne, akkor én egyelőre még nem találkoztam olyan helyzettel, hogy ne kelljen belebújni valakinek a bal zsebébe vagy a jobb zsebébe. Magyarországon meglehetősen át van politizálva a kultúra. Nem az az elvárás, hogy legyél totál független, kritizálj bennünket, amennyire csak tudsz.
Most éppen azt látjuk, hogy a függetleneket igazán lehetetlen helyzetbe hozták.
M. K.: Ez nagyon szomorú történet. Annak ellenére mondom, hogy mi nem pályáztunk, így nem is kaphattunk pénzt. De azoktól, akik pályáztak, és megítéltek számukra egy összeget, elvonni vagy nem odaadni, vagy csak egy részét odaadni egy olyan területen, ami teljes mértékig alulfinanszírozott, nonszensz. Hiszen mindig ez a független szféra termékenyíti meg a magyar színházat. Azok az államok, amelyek nem finanszírozzák az elit kultúrát, le fognak maradni. A kulturális fejlődéssel mindig együtt járt egy ország fejlődése is. Vannak nagyon pozitív kelet-európai példák, Boszniától Lengyelországig, amikor azt lehet látni, hogy ez a fajta kortárs gondolkodás beköltözik, és generációs élménnyé válik. Kérdés, hogy mi hogyan tudunk generációs élménnyé válni úgy, ahogy a teljesen kortárs gondolkodásával annak idején a Katona József Színház azzá vált.
Miközben már több produkciódat, például a Nehéz istennek lennit, a Szégyent külföldön mutattad be, rendre ragaszkodsz a magyar színészekhez. Miért?
M. K.: Azért, mert ők jelentik a gyökereimet és a magyar az anyanyelvem. Így kapok vissza energiát. Ekkor nem érzem azt, hogy engem is gyarmatosítanak, hanem ez az én kultúrám, talajom, társadalmam, ezek a színészek az alkotótársaim. Nekem a legjobb Magyarországon dolgozni. Én külföldön vendég vagyok. Nagyon érdekes találkozásokban van részem, mégsem töltenek föl energiával. Én adok át inkább tudást, cserébe egy csomó intellektuális élményt kapok. De változatlanul a magyarországi munkáim a legfontosabbak számomra.
Mégis erőteljesen dilemmáztál azon, hogy menni vagy maradni?
M. K.: Sok észérv szólhat amellett, hogy el kell menni. Nem lehet tervezni, nem látható, hogy az ember merre építkezzen, és az sem tudható, ha felépít valamit, azt nem sodorja-e el az első szél. Én és az egész generációm abban a korban van, amikor terebélyesedni kell. Amikor már nem az a kérdés, hogy tehetségesek vagyunk-e, ami egy fiatal alkotónak igen jelentős dilemmája. Mi ezen már túlestünk. Számunkra már az a kérdés, hogy effektek maradunk-e, és létrehozunk néhány fontos előadást, vagy integrálódunk a saját kultúránkba.
De ha külföldre mész, még inkább effekt maradsz. Vagy látsz rá esélyt, hogy mondjuk, Ausztriában jelentsen annyit a neved, mint itthon?
M. K.: Az itthoni munkába beleöltem 12 évet, és itt tartok, ahol tartok, ami nem kevés. De ha ugyanezt csinálom mondjuk, Kölnben, akkor azt is biztosan tudom, hogy van még 25 évem.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
