Interjú
A kíváncsiságom töretlen
2012-11. szám / Szepesi Krisztina
Hegedűs D. Géza majd’ 40 éve tagja a Vígszínháznak. Közismert lelkesedésével és pozitivizmusával mesél arról, miért jelent számára mégis megújulást minden egyes, a színházában töltött évad, mit tanul ő maga is a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol egyébként 25 éve tanít,
és miért fontos számára Spiró György munkássága, kinek legújabb ősbemutatójában, a Príma környékben ismét főszerepet játszik.
Ez már a negyedik Spiró-ősbemutatója.
H. D. G.: Az 1988/89-es évadban volt az első, az Ahogy tesszük, Másik János zenéjével. Ebben az előadásban életünkkel együtt összeomlott a házunk, és velünk egy időben odakinn összeomlott a világ is. 1992-ben a délszláv háború kellős közepébe csöppentünk a Dobardan című darabjával, majd 2000-ben az Elsötétítés jött, és most 2012-ben a Príma környék. Ez is megmutatja, Gyuri micsoda vakmerő és hihetetlenül érzékeny szerző, ahogyan a korba beágyazva létezik mint drámaíró, író és költő. Ha semmi más nem maradna az utókorra 500 év múlva, csak Gyuri darabjai, elég lenne, hogy ki tudják olvasni, kik voltunk, hogyan éltünk, milyen volt itt létezni Magyarországon, Közép-Európában. Ez a 23 év a mi történetünk. Azoknak a finom vagy szélsőséges társadalmi elmozdulásoknak, amik jellemezték az életünket, e darabok mind lenyomatai, miközben bennük van a komédia és a brutális, gyomron ütő valóság kettősége.
Milyen szerepeket ír Spiró?
H. D. G.: Az elsőben a Hős voltam, a Dobardanban a Férj, az Elsötétítésben a Barát, most pedig Sunyi bá. Mindegyik szerep, ahogy a nevük is mondja, nagyon általános, miközben a szerző rábíz mindent a színészre, lehetőséget adva arra, hogy sűrítsem, szőjem, pakoljam mögé az én életanyagomat, mert ettől fog lüktetni, ettől válik dinamikussá, szélsőségessé, szelíddé vagy éppen vaddá a karakterem. Olyan lesz tehát, amilyenné én teremtem.
Ezek szerint e főszerepek a bizalomnak is köszönhetők.
H. D. G.: Valóban, és volt, amelyik szerepnél Gyuri kifejezetten rám gondolt, amikor írta. Ismer engem mint embert és mint színészt egyaránt, én meg nagyon megszerettem a művei által, és nagy szerencsémre sok időt lehettem a közelében, így most már barátomnak is mondhatom.
Amennyire Spiróhoz kötődik, legalább annyira a Vígszínházhoz. Szereti az állandóságot?
H. D. G.: Vannak belső állandóságok, azok az erkölcsi alappillérek, melyeket a szüleinknek, mestereinknek köszönhetünk, s melyeket olyan csodálatos szerzők művei erősítenek meg bennünk, mint Spiró. Vagyis bármilyen szélsőségei vannak a világnak, mi és a közönség meg tudjuk őrizni egymást. Mert amellett, hogy szembesítünk, szellemi immuninjekciót is adunk, hiszen a színházunk érzékenyen reagál a társadalmi történésekre. Együtt lélegzünk és gondolkodunk a világgal, miközben a nézőkkel együtt próbálunk választ találni a szerző és az előadás által felvetett kérdésekre. Várkonyi Zoltán mondogatta Kolumbusz Kristóf felfedezőútjához hasonlítva a színházat: elindulunk Indiába, aztán a próbafolyamat végén talán fölfedezzük Amerikát.
Mégis olyan ez, mint egy nagyon hosszú házasság, ami idővel elfárad…
H. D. G.: A színházi létezés alapja a sok-sok munka. A mi színházunk nagyon nyitott, kíváncsi a világ minden újdonságára, stílustörekvésére, és sok, más műhelyben dolgozó alkotó munkáját igyekszik integrálni. Nincsen olyan esztétikai irányzata az elmúlt negyven évnek, amellyel én ne találkoztam volna itt a Vígszínházban. Minden jelentős magyar rendezővel alkalmam volt együtt dolgozni, ugyanakkor a klasszikus és kortárs magyar, valamint egyetemes drámairodalom legjelentősebb alkotóinak műveiben vehettem részt. Nem múlik el anélkül évad, hogy valamilyen szempontból ne kényszerítene újrakezdésre. Belül újra kell rendeznem csomó mindent, hogy helyt tudjak állni, ami olyan felfedezőutakra ad lehetőséget, amik által nem merevül szoborrá a színészi jelenlét. A kíváncsiságom töretlen. Ilyen alkatú vagyok. Úgy vagyok vele, ahogy Ady Endre mondja a Hunn, új legendában: „Külön jussom: vénen is diák lehetek”. Vagyis sosincs állandóság, örök változás van. Panta rhei. | hirdetés
 |
|
Olyannyira, hogy tavaly találta meg az első olyan szerep a Pestisben, ahol egyedül állhatott a színpadon.
H. D. G.: Valóban egészen új és nehéz feladat volt, de szerencsére változatlan sikerrel játsszuk ebben az évadban is. Eljutottunk már vele a Kolozsvári Nemzeti Színházba, voltunk a hőség kellős közepén az Ördögkatlan Fesztiválon, Szegeden a régi zsinagógában, és nemrég a Zsolnay Negyedben Pécsett. Amellett, hogy a Vígben tovább játszom, meghívásom van már Debrecenbe és Kecskemétre is.
Sokat utazik, miközben a Vígben egymást érik a bemutatói, és harmadéves az osztálya a színművészetin.
H. D. G.: Most készülünk Hamvai Kornél A zöld kilences című komédiájára, Darvas Bence zenéjével és Varró Dani dalszövegeivel. Ascher Tamás rendezésében. December 1-jén lesz a premier a Vígszínházban. Az egyetemen most harmadévesek a növendékeim. Őket Marton Lászlóval és Forgács Péterrel közösen tanítjuk. Ebben a félévben Ibsen A vadkacsájával birkóznak a tanítványaink, de zenés vizsgára is készülnek a Diótörővel, Selmeczi György komponálásában, Novák Eszter vezetésével. A Diótörő olyan produkció, aminek amellett, hogy van egy közismert története, rólunk, a mi kultúránkról szól, és emiatt a világ bármely pontján játszhatnák, miközben a formanyelve és zenei artikulációja a magyar kultúrának egy nagyon speciális arcát mutatja.
A tanítás is frissíti?
H. D. G.: Nem múlnak el nyom nélkül ezek az évek. 25 éve tanítok és naprakészen tudom, melyik generáció épp mit gondol a világról, ismerem a gondjaikat, és nagyon szeretem őket. Mi nagyon intim, egymásra figyelő, belső műhelymunkát végzünk az egyetemen, így mindenki ismer mindenkit, tudunk egymásról, figyelem és követem minden egyes diák fejlődését. Nagyon inspiráló helyzet a mindennapi, folyamatos párbeszéd.
Még kísérletező előadásokban is részt vesz az egyetemen, ahogyan a Dömötör András rendezte Tragédia-átiratban.
H. D. G.: Azért nem félek ezektől, mert folyamatosan ebben a spontán helyzetben létezem, ahol nem esik le az ember karikagyűrűje akkor se, ha egy próba után fel kell mosni a padlót, mert nem hagyhatjuk ott rendetlenül. De ugyanígy öröm volt benne lenni a bábosztály Odüsszeusz vizsgájában, ahol az istenek osztályfőnökét, Zeuszt játszottam. Az a jó, hogy nem felejti el az ember, hogy ugyanoda járt, ugyanazokat a lépcsőfokokat kellett megtennie, amiket most a gyerekeknek. Táplálnak ezek a múltbeli gyökerek. És ugyanaz jellemző az egyetemre is, mint a színházra, hogy integrál minden új törekvést.
Mitől ilyen lelkes?
H. D. G.: Oda-vissza inspiráljuk egymást. Az órák amellett, hogy szigorúak és tényszerűek, nem parázósak. Sok gyötrelem, odaadás és rengeteg munka van, ami néha földhöz vágja a gyerekeket, de mi azért vagyunk, hogy segítsünk nekik felállni. Otthon voltam nemrég Ibrányban a húgomnál, aki kérdezte, mi van a színházban, az egyetemen, és azon kaptam magam, hogy nagyon lelkesen mesélek a terveimről, a munkákról. Hirtelen ráláttam erre az egészre s megértettem: akkor lesz vége, ha ez a lelkesedés elmúlik majd. Ellenséges, feszült légkörben nem is tudnék dolgozni, lebénítana. Engem a kíváncsiság, a nyitottság, a bizalom és az őszinteség lelkesít. Öröm még mindig játszani például a Hegedűs a háztetőn-ben Reb Tevjét. Partnernőmmel, Igó Évikével, aki Goldét játssza, olyan komolyan vesszük, hogy bemegyünk az előadás napján már délután 4 órára, és a karmesterünkkel, a korrepetitorral és a súgóval végigmondjuk, végigénekeljük az egészet, aztán kezdés előtt egy órával még átvesszük a dalokat a zenekarral. A legutóbbi előadás fenséges nagy élmény volt, zsúfolt házzal és rengeteg pótszékkel. A sok munka mindig megéri. Ehhez persze karban kell tartani magunkat, mert úgy kell tűnnie, mintha mindez meg se kottyanna.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
