Aggódtunk érte nagyon. Amikor ijesztő hírek érkeztek az egészségi állapotáról. Ám ez már a múlté. Jelentem, Kern András jól van. Próbál és játszik. Jó hír az is, hogy a napokban jelent meg – Bárdos Andrással közös tollából – az Ezt nem lehet leírni! című kötete. A magam részéről inkább azt mondanám, ezt nem lehet letenni!
K. A.: Nagyon szépen megtanultam három mondatot az Illatszertárból. „Mi az? Mit csinál? Kérem, az ilyen szamárságok engem nem érdekelnek”.
Hűha, valóságos kis monológ!
K. A.: Nem, ez egy dialóg. Közben van replika. Ugye szép? Kívülről tudom… A szövegtanulás a legkellemetlenebb része a színházi munkának. Le kell ülni és meg kell tanulni. Mert nincs annyi próba, hogy ott megtanulódjék, meg olyan sok idő sincs rá, hát szépen otthon be kell magolni.
A 88. utca foglyai után újra bemutatóra készülsz a Centrál Színházban. Mi vonzott az Illatszertárba?
K. A.: Puskás Tamás rendező azt mondta, hogyha én benne vagyok, akkor ő ezt megrendezné. Nekem meg ez nagyon kedves darabom, mert ennek a tv-változatában az Asztalost játszottam huszonöt évvel ezelőtt. Az egy fiatal, férfi főszerep, a Hammerschmidt meg egy idősödő úr, akkor Bodrogi Gyuszi alakította, most meg én.
Viszont rád nem lehet mondani, hogy András bácsi.
K. A.: Nem, de közben az lettem… Körülnéztem az olvasópróbán, és rájöttem, hogy én vagyok itt a legöregebb. Hogy már nem a fiatal fiút játszom, hanem a főnököt, aki egy esendő, féltékeny öregúr. Szép szerep. Maga a darab is gyönyörű, tele humorral, lírával. Nem kell beleőrülni, belepistulnunk, nem kell megfejteni, nem kell modernizálni. Annyira realista módon van megírva, hogy úgy kell eljátszani valószínűleg, ahogy íródott. Nem kell gondolkodni, hogy mi lenne, ha ez egy fürdőszobában játszódna, mert nem ott játszódik, hanem egy illatszertárban.
Találkoztál korábban László Miklós más műveivel is?
K. A.: Igen. Ugyanebben a színházban valaha, fent a Vidám Padláson, televíziós kabarékat rendezett a Bodrogi meg a Verebes, amikben magam is felléptem. Az egyik jelenetet Nóti Károly írta, a másikat Heltai Jenő, a harmadikat Rejtő Jenő, a negyediket László Miklós, aki isteni kabarészerző (is) volt.
|
Ha már írásról beszélünk, nem hagyhatjuk szó nélkül a napokban megjelent könyvedet, amelynek borítóján fürkészve nézel az olvasóra. Az Ezt nem lehet leírni! című kötet a könyvpiac nagy slágere, az elsőt pillanatok alatt elkapkodták, már a második kiadás készül belőle. Olvasás közben sokszor felröhögtem, sokszor meghatódtam. Annyira te voltál…
K. A.: Az úgy volt, hogy mielőtt megbetegedtem, találkoztam a Bárdos Andrással, mert ő felhívott engem, és azt mondta, csináljunk egy ilyen könyvet. Majd elmentem egy kórházba mint gyomorvérzett ember. Aztán kijöttem onnan és akkor egyszer csak találkoztunk, és végigbeszéltük a nyarat, olyan tizenötször három órát, amit ő magnóra vett. Volt neki ezernyolcszáz papírja, ebből írta ő ezt a könyvet, amit én egy kicsit átfésültem. Aztán ő átfésülte, ideraktuk, odaraktuk, egyszer csak elkészült, és mostan megjelent, és egyre több ember van, aki ugye elolvasta már, és nagyon jókat mondanak, hála a jó Istennek, mert én azért ebben nem voltam biztos.
Szép Ernő, Füst Milán, Szomory vagy éppen Molnár Ferenc esendő, slemil hősei végigkísérték a pályádat. Létezik benned irántuk egyfajta külön vonzalom?
K. A.: Tudom, hogy egy riport szempontjából érdekesebb lenne, ha azt mondanám, hogy igen, de nem így van. Nekem tök mindegy, hogy mikor játszódik egy darab. Iszonyatos régen, úgy harmincöt évvel ezelőtt egy antik komédiát játszottunk Koltai Robival, Karinthy Marci rendezésében a Gorsiumi Szabadtéri Játékokon. Isteni előadás volt. Ki gondolná, hogy egy Arisztophanész nevű görög pasas 3500 évvel ezelőtt írt darabja annyi örömet jelent nekünk, hogy szívesen játszottuk délután háromkor, a legnagyobb kánikulában.
Vagyis?
K. A.: Vagyis engem az érdekel, hogy a színház nagy erővel, ügyesen, nevettetve, ríkatva, elgondolkodtatva, vagy erősen, harapósan, vagy mindegy, hogy hogyan, csak szólítsa meg a nézőt! Amitől a néző fölvillanyozódik, megrázza magát, és azt mondja, te jó ég, ez rólam szól, ez megérintett engem. Ettől olyan zavarba is jövök. Ezek honnan tudják, hogy én hogyan élek, hogyan szeretek, vagy mennyi pénz van a zsebemben, hogy milyen viszonyban vagyok a feleségemmel. Honnan tudják, hogy én így gondolkodom?
Mi viszont pontosan tudjuk, hogy szeretsz énekelni, a pop-sanzonos, fanyar hangvételű dalok különösen közel állnak hozzád. Ám önálló koncertre soha nem tudtak rávenni. A Vígszínházzal azonban kivételt tettél. Azóta a Pesten születtem című koncertjeiden egy gombostűt sem lehet leejteni.
K. A.: Amikor igent mondtam Eszenyi Enikő felkérésére és letettem a telefont, jeges rémület fogott el. Élőben énekelni egy egész estén keresztül? Tizenöt éve próbálnak rávenni, de féltem tőle, mint a tűztől. Rögtön felhívtam Heilig Gábor zenész barátomat, és egész nyáron a Balatonon gyakoroltunk. Őszre (újra) megtanultam a dalokat, majd a műsor felépítését, amit Fesztbaum Béla, a koncert létrehozója, rendezője kitalált.
Nem csak a Lövölde téren kószálsz a hidegben. Ott vagy a füredi mólónál, tudod, hogy mi történt Lellén, sőt (pityókásan) Moszkvában is.
K. A.: Ez egy pesti srác gondolkodása a világról. Akárhova néz, Amerikára vagy Füredre, a Moszkva térre vagy Moszkvára, magáról mesél. Valaki azt mondta, hogy olyan ez, mint egy nemzedéki vallomás. Azt is mondták, úgy összekovácsolja a nézőteret… A végén az emberek nem akarnak hirtelen hazamenni. Ott szeretnének maradni, üldögélni még egy kicsit, beszélgetni egymással.
|
vissza
vissza a lap tetejére
