Páros interjú
Két összeillő ember
2013-02. szám / Kiss Péter
Amikor nehéz idők járnak, a Szalay Kriszta – Cserna Antal művészházaspár kétszemélyes színházat csinál. Nem kuncsorognak támogatásért, maguk hozzák tető alá a bemutatót. Közösen tervezik a színpadteret, a jelmezeket, nem kérnek fel dramaturgot, mint ahogy rendezőre sincs
 szükségük, hiszen egymást instruálják. Történik mindez a Rózsavölgyi Szalonban, ahol William Wharton Búcsú a szerelemtől című művét viszik színre. A Párizsban játszódó különös love story hősei Mirabelle és Jack.
Mirabelle: Szalay Kriszta
SZ. K.: Ezt a darabot az én igazgatóimtól, a közönségtől kaptuk ajándékba. Az ötödik Sally egyik előadása után az egyik néző elém állt és azt mondta, hogy Wharton regényéből készítsünk darabot. Néztem rá nagy boci szemekkel, hiszen az én szerepem egy hetvenéves nő! Nem számít, hangzott a válasz, el tudom játszani. Hát, mondom, oké, a könyvet olvastam, tudtam, miről beszél. Ráadásul a lelkemből beszélt, mert nagyon szép történet ez, amely egy hajléktalan festő és egy vak nő kapcsolatáról szól. Mirabelle egy gyerekkori trauma miatt nem akar látni, nem is tud látni, mert meg akarja őrizni a szép idők „látási emlékeit”, Jack pedig a jól felépített, sikeres üzleti életéből lépett ki egyszer csak, mert rájött arra, hogy totál vakvágány a pénz, a verseny, a hajtás.
Úgy véled, az emberek kockáztatják az egzisztenciális biztonságukat? Éppen az ellenkezőjét tapasztalni manapság.
SZ. K.: Szerintem egyre többen kiszállnak a hajtásból. Jack bátor férfi. Körülöttem is rengeteg bátor ember van. Akik komoly üzleti háttérrel rendelkeznek, rengeteg a pénzük, mégis egyszer csak rájönnek, hogy nem ez a lényeg, hanem a befelé, az önmagunkra figyelés. Ez által vagyunk képesek másokra is odafigyelni.
Nehéz vakot játszani?
SZ. K.: Fizikálisan nehéz, hogy ne lássak. Sokszor meg is botlottam a színpadon. Sándor Erzsi barátnőm, akinek van egy nem látó fia, eljött megnézni, hogy szakmai tanácsot adjon, azt mondta, hülye vagy, hát igazából látsz! Mondom, igen, de most én nem látok. Tehát meg kell azt tanulnom, hogyan tudok úgy nem látni, hogy mégiscsak lássak. Kemény feladat.
Ráadásul öregíteni is kell magadat.
SZ. K.: Hát az a legkevesebb. Nem az a lényeg szerintem. Ennek a nőnek tizennégy éves a lelke. Úgy maradt. Kislányként. Én ötvenéves vagyok, de ugyanúgy futkorászok, mint réges-régen. Mert belül kislány maradtam, cserfes, élettel teli. Mirabelle ugyanilyen, tehát nekem nem kell eljátszanom egy totyogó vénasszonyt, mert ő pont attól példaértékű, hogy hetven éve dacára tele van energiával és életkedvvel.
A férjed a partnered. Szinte behunyt szemmel ismeritek egymás minden rezdülését. Tudtok még meglepetést okozni egymásnak?
SZ. K.: Az új helyzeteket mindig újra és újra meg kell oldani. Újra és újra szeretni egymást az nagyon jó. Szerintem inkább örömet okozunk egymásnak, mint meglepetést.
Ismerve téged az sem meglepetés, hogy szeretnél színigazgató lenni. Mi vonz legfőképp benne?
SZ. K.: Alkotói teret keresek magamnak, ezt (is) fogalmaztam meg a Budaörsi Játékszín igazgatói posztjára benyújtott pályázatomban. Közösségeket szeretnék létrehozni, a közönséggel is. A lokálpatriotizmusra építve egy kisvárost felhozni, összehozni, hogy legyen egy szellemi központjuk. | hirdetés
 |
|
Jó döntés volt anno eljönnöd a Vígszínházból?
SZ. K.: Hat évet voltam ott. Nem kevés. Közben szültem két gyermeket, és kerestem a helyemet a felnőtt világban. Megtanultam csapatjátékos lenni, alázatos lenni alkotásban, de nem vagyok jobbágytípus. Ha nem értékelnek, ha nem kíváncsiak rám, akkor abba én belehalok.
Jack: Cserna Antal
Neked bevált a vándorszínész élet.
CS. A.: Valóban, ezt tapasztalom. Amikor még a Vígben társulati tag voltam, úgy hittem, bennem nincs meg az a fajta önmenedzselési képesség, ami a szabadúszáshoz kell. És amikor kiderült, hogy „szabad préda” vagyok, olyanokról is kiderült, hogy dolgoznának velem, akikről nem is gondoltam volna. Hívtak vendégjátszani Szegedre, Békéscsabára, Nyíregyházára. Amikor megszületetett a harmadik gyerekünk, a legjobbkor jutottam eszébe Iglódi tanár úrnak – már húzós volt az állandó vidéki pendlizés –, aki meghívott a Magyar Színházba. És annak ellenére, hogy nem szerződtem le oda, minden évadban valami szereppel megkínáltak.
Azért ne feledkezzünk el állandó főrendeződről, Szalay Krisztáról sem!
Cs. A.: Kriszta nagyon inspiratív, mindig kitalál valamit. Ő a tűz, én meg próbálok lépést tartani vele.
Nyilván egy produkció létrehozatala nem megy harc nélkül, akár kettőtök között is.
CS. A.: Én nem azt mondom, hogy harc, inkább vannak nézetkülönbségek köztünk, amiket össze kell egyeztetni.
Mint egykori Horvai–Kapás-növendék, milyen emlékeket őrzöl a Vígszínházról, ahol a pályádat kezdted?
CS. A.: Nagyon szép élményeim, sikereim voltak ott. Nincs se nosztalgia, se keserűség bennem. Rengeteget tapasztaltam, de ezeket csak később tudtam feldolgozni. Jó, hogy így alakult. Így lehetett belőlem az, aki vagyok most.
Márciusban kerek évforduló következik az életedben.
CS. A.: Néha eszembe jut: ötvenéves leszek. Ám nem úgy, hogy most ez egy piros vonal, s ha azt átlépem, valami végleg lezárul. Egyébként soha nem ünneplem meg a szülinapomat, mert nekem az egyik nap olyan, mint a másik. Viszont van egy gyönyörű, fiatal feleségem, akivel egyidősek vagyunk. Ezért ezen a 100. születésnapunkon hatalmas bulit csapunk majd, ahova meghívjuk azokat az embereket, akik az életünk jelentős részénél ott voltak. Aztán megyünk tovább. A következő ötven felé.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
