Interjú
Ajtókat nyitok, és betódul a világ
2013-08. szám / Gősi Lilla
Kanyargós utat járt be Matuz János, a székesfehérvári Vörösmarty Színház kreatív igazgatója, pedagógus pályától a színpadig. Ezúttal egy színházi nevelési program keretében kapcsolja össze két szenvedélyét, a drámát és az iskolát. Az Atlantisz-program állásáról beszélgettünk.
Szolnokon élt, ám a munkája egy éve Székesfehérvárhoz köti, így a költözés mellett döntött. Augusztust már székesfehérvári lakosként kezdte.
M. J.: Családcentrikus ember vagyok, mindig próbáltam a családom együtt tartani, ami a színház mellett nem egyszerű. Most egy kedvező helyzet állt elő: a feleségem osztályfőnökként idén búcsúztatta el a végzős osztályát, a kislányom pedig alsó tagozatból felsőbe lép. 1547-ig Székesfehérváron koronázták a magyar királyokat, így mi nem egyszerűen egy másik nagyvárosba, hanem Magyarország szakrális központjába költöztünk. Szeretnénk itt hosszú távra tervezni.
Ön rendkívül sokoldalú…
M. J.: A csillagjegyem Ikrek, egyszerre több ember megfér bennem. Foglalkoztam alsó tagozatosokkal, a színház kreatív és műszaki részével, írok és rendezek, a doktori disszertációm után posztdoktori kutatásokat végeztem. A sokféleség inspirál, és az, hogy mindenben elég jó legyek.
Jelen pillanatban min dolgozik?
M. J.: A Koronázási Ünnepi Játékokat próbáljuk épp, melynek társ-forgatókönyvírója és dramaturgja vagyok. Székesfehérváron a Nemzeti Emlékhelyen elevenítjük fel az Árpád-házi királyok koronázás szertartásait, valamint egy, székesfehérvári fiatalokkal készített drogprevenciós kisjátékfilm utómunkáit végzem. Emellett hozzám tartozik a marketing és a közönségszervezés, illetve előkészítem a következő évre az Atlantisz-programot.
Az Atlantisz-program 2004-ben kezdődött Szolnokon, egy éve indította újra Székesfehérváron.
M. J.: Szolnok volt az alap, most pedig Székesfehérvár a kiteljesedés. Eredetileg magyar-német szakos tanár vagyok, Szolnokon tanítottam drámát és színjátékot, megalapítottam a drámatagozatot. Ott tapasztaltam, ha kreatívan, játékosan nyúlunk hozzá az adott anyaghoz, meg tud nyílni a diák. De mélyen belém ivódott egy saját gyerekkori élményem is: kinyílt az ajtó egy szolnoki iskolában, a Szigligeti Színház színészei jöttek rendhagyó órát tartani – én ekkor láttam először élő színészt. Megértettem, ha nyílik egy ajtó, azon rengeteg minden bejöhet! A saját életemben is erre törekszem a pedagógiai vonalon: ajtókat nyitok, és nézem, hogyan tódul be a világ a diákokhoz. | hirdetés
 |
|
És tényleg betódul? Nem váltanak ki dacos ellenállást a gyerekekből az iskolafalak és a program kötelező jellege?
M. J.: Egyik fő missziónk, hogy a diák ne a kötelező penzumok helyeként tekintsen az iskolára. Szolnokon abból indultunk ki, hogy fel kell nevelni a következő színházba járó generációt. A 12–16 év közötti korosztálynak alig készült darab, márpedig ha négy év kiesik, nem várhatjuk el a diáktól, hogy felnőve ismét színházba járjon. Az Atlantisz-program megkísérli óvodás kortól 18 éves korig a színház közelében tartani a közönséget. Az Atlantisz az elsüllyedt közönség megtalálásának víziója. Székesfehérváron majdnem hatezer gyermek és ifjúsági színházbérlő van, ide már nem behozni kell a gyerekeket, hanem a kínálati elemeket kell attraktív dolgokkal színesíteni. Szeretnénk, hogy egyszerű látványosság helyett legyen a színház a tevékeny együttműködés helye.
Milyen formában valósul meg a program?
M. J.: A tananyagot olyan rendhagyó irodalomórákon dolgozzuk fel, mint például a Petőfi 4 U. Úgy nézzük végig a költő életét, akár egy rocksztárét, így a diák maga is stratégiát, harcmodort tanul, és megérti, hogy egy nagy írói életmű csúcsához mennyi személyes küzdelem vezet. A másik tevékenységünk az előadások drámapedagógiai feldolgozása. A tavaly indult új vezetésű színházban Bagó Bertalan, Hargitai Iván rendezésében kerül színre a Lear király, A Mester és Margarita; Horváth Csaba, a tánctársulat alapítója és koreográfusa Móricz Úri muriját viszi színpadra kortárs táncszínházi elemekkel. Ezeknél a daraboknál fontos, hogy segítséget adjunk az értelmezésben. Rendezünk kimondottan gyerekelőadásokat is, jómagam a Kincsek szigete című zenés darabot, amelybe a közönségnek számos lehetősége lesz beleszólni, így folyamatosan bontjuk le a nézőtér és színpad közti falakat.
Kik vesznek részt a program megvalósításában?
M. J.: Programfüggő, pedagógusokkal és színészekkel dolgozunk, de leginkább rajtam keresztül valósul meg. Tervezünk tanároknak szóló kurzusokat, mert a magyartanároknak nem feltétlenül van birtokukban a színházcsinálás tudománya. A mai diák igényes és kíváncsi, nehéz egy poros színpadon elvarázsolni, miközben hiszem, hogy minden gyerek vágyik rá, hogy elvarázsolják. A színház nem akar a modern technikával versenyezni, mert a lélekhez a háromezer éves hagyomány útján is vezetnek egyszerű utak, de ismerni kell az összes technikai újdonságot.
Milyenek az eddigi visszajelzések?
M. J.: Két alaphelyzet van. Ismeretlenül megyek be órát tartani, ahol negyvenöt perc alatt kell lenyűgöznöm 30–120 gyereket, illetve amikor egy gyerekcsoporttal hosszabban dolgozunk. Az eredmény mindkét esetben ugyanaz: csodálkozó, de elégedett és motivált diákok. Valaki később is benéz a szobámba, írni kezd, hozza az anyagait, versenyekre készülünk. Szolnokon negyven év alatt a nevem referenciává vált, itt viszont egy év a program beindulásához volt elég, ugyanakkor ez az egy év a sikerek tekintetében hosszabbnak tűnik. Tavaly kilenc székesfehérvári iskolával kötöttünk megállapodást, kb. 1800 diákot értünk el. Idén a Székesfehérvár vonzáskörzetébe tartozó kisebb településeket szeretnénk bevonni, három év múlva Fejér megye határáig bővítjük a kört. A cél, hogy a program utolsó, ötödik évében 8000 fiatal találkozzon a rendezvényeinkkel. Egy városban a színház magas kilátótorony, amely önmagában is alkalmas egy olyan komplex nevelési program megvalósítására, mint az Atlantisz.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
