Interjú
Ordítani kell
2014-06. szám / Bóta Gábor
Székely Csaba nem csupán berobbant a magyar színházi életbe, hanem jelentőségteljesen ott is maradt. Öt különböző produkcióval képviseltette magát az idei Pécsi Országos Színházi Találkozón, amire még senki más esetében nem volt példa.
A Bánya-trilógia kiugró sikere után nyilván nehéz volt bármit másba kezdeni.
Sz. Cs.: Lendületben kell maradni. Amikor befejez az ember egy művet, már fogjon neki a következőnek, legalább ötlet szinten találja ki, miről fog szólni.
Hogyan hatott rád a nagy siker? Ami azzal is járt, hogy Erdélyben azért kaptál hideget- meleget. Nyilatkoztad is, hogy többek szemében ezek nem minősültek rendes daraboknak. Felkavarják az állóvizet, és vannak, akikben ellenérzéseket is keltenek.
Sz. Cs.. Próbálok egyre kevésbé figyelni a negatív hullámokra, mert tulajdonképpen bármit csinálsz, abba belekötnek. Ha elkezdesz drámát írni, akkor valaki feltétlenül odajön, és megmondja, hogyan kell ezt csinálni. Például megkérdezi, miért nem nemzeti hősökről írsz.
Ha például a Bányavízben pedofil papról írsz, az nyilván kapásból sért egy réteget.
Sz. Cs.: Az ember nem azért ír, hogy valakiket sértegessen. De benne van a pakliban, hogy amit csinál, valakinek nem tetszik.
Megtépázod az édes Erdély képet, megmutatod, milyen sokan alkoholisták, hányan mennek tönkre, és a hatalmi mechanizmus működéséről is beszélsz, ami úgy tűnik, nálunk egészen hasonló.
Sz. Cs.: A szélsőjobból szerintem muszáj írni, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Európai tendencia a megerősödése. Ez mint világkép az én értékrendembe egyáltalán nem fér bele.
A darabjaid olyan értelemben szélsőségesek, hogy egészen harsány vásári elemeket is bátran használsz.
Sz. Cs.: Igen. Ez kicsit önvédelmi eszköz is. Valaki azt mondta, hogy érzékeny költő vagyok, aki vaskos dolgokról ír. Körülbástyázom magam ilyen vaskosságokkal, elfedendő a valódi énemet.
Halk szavú, szerény ember vagy, aki szinte szűri a fogai közt a szót. A drámáidban meg tulajdonképpen ordítva beszélsz.
Sz. Cs.: Hát nem fogom vissza magam. Ma már annyi süket fül van, ordítani kell ahhoz, hogy valaki meghalljon bármit is. Elég erősen, radikálisan kell fogalmazni.
Valami olyat tudsz, amit kevesen. Behúzol gyomrosokat, miközben nagyon jókat röhögünk. Kabaréhatások közben meglehetősen sok a tragikus elem.
Sz. Cs.: A kabaré stíluselemeit keverem különböző dolgokkal. Szeretem a sírva nevettetést. A nevetés segít a befogadásban. Tulajdonképpen fülspray, megnyílnak tőle a fülek, és olyasmit is beengednek, amit különben nem. | hirdetés
 |
|
A Bánya-trilógia a cselekmény szintjén is a jelenről szól, de a Szeretik a banánt, elvtársak?, az Alkésztisz meg az új darabod, a Vitéz Mihály, ami a Pécsi Országos Színházi Találkozón felolvasó-színházi formában volt jelen, már visszamegy a múltba, miközben persze szintén a máról beszél.
Sz. Cs.: A „Banán” olyan embertípusról szól, aki a kommunista diktatúra idejében, Romániában igen magas rangú pártfunkcionárius volt. Az államgépezetnek nagyon fontos eleme, majd a rendszerváltozás után egy pálfordulással szintén magas funkcióba jutott. Örök túlélő, aki talpon tud maradni minden rendszerben. Ez a típus érdekelt.
Miért pont ez?
Sz. Cs: Magyarországon például újból leszavazták azt a törvényt, ami biztosítaná, hogy nyilvánosságra hozzák az egykori ügynökök listáját. Gondolhatjuk, hogy nyilván azért, mert valakiknek vaj van a fülük mögött.
A Vitéz Mihály pedig egyenesen arról szól, hogy egy rendes emberből hogy lesz diktátor, és hogyan lehet úgy hazudni, hogy az sokak számára meggyőzővé váljon.
Sz. Cs.: Bekapcsolom a magyar rádiót, és minden egyes hír arról szól, hogy itt totális mennyország, paradicsom van. Minden jó. Ez halad, az befejeződik. Valamennyi hír arról szól, hogy rohadt jó az élet. És akkor találkozom emberekkel, mindenki elmondja, hogy ez rossz, az rossz. Olyasmi működik a média szintjén, mint a romantikus történelemszemlélet esetében, ha azt mondjuk, hogy valami jó, és elég sokszor mondjuk ezt, akkor majd az emberek elhiszik.
Az Alkésztisz átírása esetében miért mentél vissza egészen az ókorig?
Sz. Cs.: Ez felkérés volt, végül is iparos munka. A rendezőnek volt egy elképzelése, elkezdett rajta dolgozni, rájött, hogy nem tudja megírni, és akkor megkért engem, hogy írjam meg. A magam részéről kicsit egzisztencialista drámaként fogtam föl Euripidész művét.
Egy zenés darabodat is bemutatták Marosvásárhelyen, Hogyne, drágám! címmel.
Sz. Cs.: Ez úgy született, hogy Sebestyén Abával, a rendezővel kritikusdíj-átadó gálán voltunk két évvel ezelőtt. És ott elhangzottak abból a Sárga liliom előadásból betétdalok, amelyet valaha Mohácsi János rendezett. Utána sokáig a fülembe csengett az egyik dal. Arra gondoltam, én is szeretnék valami olyasmit írni, amiben ilyen dalok vannak. Aba pedig azt mondta, jó, akkor csináljunk egy zenés darabot. Megkérdeztük a marosvásárhelyi színház művészeti igazgatóját, Keresztes Attilát, mit szólna ehhez. Azt válaszolta, nagyszerű, legyen szilveszterkor a bemutató, amit azóta meg is tartottunk. Egyszerű a történet. Kissé korosodó kisvárosi tanáremberről szól, aki némiképp belesavanyodott a házasságba meg mindenbe, és feltűnik egy régi szerelme, aki teljesen felforgatja az életét. Közönségdarab, de nem harsányan röhögtető, hanem kicsit szomorkás. És egyáltalán nem úgy végződik, ahogy egy szilveszteri komédiának végződnie kellene.
Meg tudsz már élni drámaírásból?
Sz. Cs.: Nem egészen, de már közel vagyok hozzá. Még van egy tanársegédi munkám, de valószínűleg nem lesz ez sokáig, mert a doktori iskolához kapcsolódik. Ezért bizonyos számú óra megtartására köteleznek. És az ösztöndíjam számít fizetésnek. Mivel a három év alatt nem írtam meg a doktori dolgozatomat, lehet, hogy megszűnik ez a kis ösztöndíj, és akkor csak az marad, ami az írásból jön. Szerencsére van forgatókönyvírói munkám is. Szerintem nem lesz gond, meg fogok tudni írásból élni.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
