Interjú
Mivel nagyon nyitott vagyok, sokféle feladat megtalál
2014-06. szám / Szepesi Krisztina
Gergye Krisztián nyara nagyon sűrű, hiszen amellett, hogy koreográfusként készül az Átrium Film-Színházban Az Őrült Nők Ketrecének bemutatójára, fellép a Kőszegi Várszínházban, sőt, rendez Szentendrén és Zsámbékon is.
Nagyon színes, egymástól teljesen különböző feladataid vannak. Tudatosan jársz egyszerre több úton?
G. K.: Mondhatjuk, hogy mind színház, és akkor nem is különböznek egymástól annyira, de valóban szeretem a műfaji átfedéseket és a nagy kihívásokat, ezen a nyáron pedig bőven lesz lehetőségem kipróbálni magam mindenben. Nemrég például Miskolcon A víg özvegyet koreografáltam Rusznyák Gábor rendezésében. Operettben dolgozni óriási tanulság és izgalmas feladat volt. Vagyis mivel nagyon nyitott vagyok, sokféle feladat megtalál. És van olyan, amit én indítok el. Ilyen a zsámbéki Marat/Sade, amit nagyon remélem, hogy sikerül megcsinálnunk.
Nehezen tudom elképzelni, ahogyan a te karakteres alkotói személyiséged működni tud alkalmazott, színházi koreográfusként…
G. K.: Pedig kimondottan szeretem ezeket a feladatokat. Nagyon érdekes és izgalmas egy rendező koncepcióját és akár a ki nem mondott gondolatait is segíteni, mozgásban megkomponálni, és ezzel hozzáadni valami értékeset az egészhez. Valóban másfajta hozzáállást igényel, mint mikor az ember a saját agymenése után mehet szabadon, talán épp ezért sokkal erőteljesebb kreativitásra is szükség van ahhoz, hogy valakivel együtt tudj dolgozni.
Nálad ez az út a Bárka Színházban, Alföldi Róbert igazgatása alatt kezdődött.
G. K.: És most, hogy vége lett a Nemzetinek, egy év kihagyás után dolgozunk újra együtt, a Kultúrbrigád felkérésére, és nagyon jólesik, hogy az elmúlt pár év összecsiszolódása után most ott folytatódik a közös munkánk, ahol abbahagytuk. Az elmúlt évek alatt mély munkakapcsolat alakult ki köztünk, tudunk közlekedni egymás világában. Pontosan és gyorsan tudok neki helyzeteket felvázolni úgy, hogy szinte beszélni se kell róluk.
Talán nem is véletlen, hogy így egymásra találtatok alkotói szempontból, hiszen mindkettőtökre ráragasztották a provokatív címkét.
G. K.: Mert mindketten keressük a szélsőséges helyzeteket, témákat, de közben csak jó színházat akarunk csinálni, és nem a provokáció az elsődleges célunk. Minden egyes ilyen témának megvan a maga igazsága, és az elől, csak mert éppen provokatív, elég nagy butaság és durva öncenzúra lenne megfutamodni. Manapság sajnos nagyon sokszor azon gondolkodunk, mit ne lépjünk meg, nehogy baj legyen belőle. Nem az a szomorú, ha valaki bevállalja a saját lépését, és megéli annak következményeit, hanem az, ha korlátozzuk magunkat, mert ettől sokkal szegényebbé válik az adott produkció és maga az alkotó is. A miénk nyilván harcosabb hozzáállás, de úgy gondolom, hogy csak ez az egy, őszinte irány elfogadható. | hirdetés
 |
|
Az Őrült Nők Ketrece is elég sok pikáns lehetőséget kínál.
G. K.: Azt keresem, hogy a mozdulatok mögött ott van-e az emberi igazság. Ebben az előadásban sok revüszám van, de ez is csak akkor működik, ha a koreográfia mögött emberek vannak, nem plasztikfigurák. Mostanában például nagyon divatos a zenei csatornákon, hogy fiúk magas sarkúban táncolnak és énekelnek, és persze nagyon jól csinálják, de ez csak önmagáért való forma, nincs mögötte ember, tartalom. Elismerem a technikai tudást, de sosem szerettem azt, ha a mozdulatok nem közvetítenek érzelmeket, gondolatokat.
Átfogóan fogalmazol, lehetne ez a rendezői ars poeticád is.
G. K.: Mert ez szerintem általánosan igaz egy előadás egészére. Az Orlai Produkcióban például egy elég komplex, nehéz feladatot vállaltam, mert bár zenés, szórakoztató darab a Happy Ending – amelynek Szentendrén lesz a bemutatója július 25-én –, mégis egy nagyon komoly tabutémát feszeget. Anat Gov izraeli írónő darabja ugyanis a rákról szól. Az évek során nagy felismerés volt számomra a humor, az önirónia megtalálása akár a legszélsőségesebb helyzetekben is, hiszen nagyon jól rá tud világítani az igazságra, miközben ebben a humortalan kulturális kontextusban egyre kevesebb okunk van nevetni. Az a tény is nehezíti a dolgom, hogy ez egy hibrid darab, mert a prózai és zenés rész furcsán csapong, amiket szerves egységgé kell összerakni, hogy már-már totális színházként tudjunk létrehozni egy minőségi, szórakoztató, zenés produktumot. És miközben nálunk őrületesen nagy tabu a rák, ebben a darabban nem szabad szemérmeskedni. Furcsa is az, ahogyan erre itthon reagálnak, hiszen mára a rák népbetegséggé vált, de épp ezért tartom nagyon bátor vállalásnak Orlaitól, hogy megtaláltak ezzel a darabbal. Ráadásul iszonyú jó ezekkel a fantasztikus színészekkel – többek között Hernádi Judittal, Fekete Ernővel, Margitai Ágival, Hegyi Barbarával – dolgozni, és mérhetetlenül izgalmas együtt megkeresni azt, hogy mi működik az izraeli humorból itthon, és hogyan hidaljuk át a két ország egészségügyi helyzete közti óriási különbségeket.
Kőszegen is hasonló nyitottságra találtál.
G. K.: Tőlem most már elfogadja a kőszegi közönség azt, amit csinálok. Talán azért is nyitnak jobban felém, mert kőszegi születésű vagyok, de mindenképpen Pócza Zoltánéknak köszönhető, hogy évről évre visszahívnak kortárs produkcióimmal. Egyébként én még sehol nem találkoztam értetlenséggel, és nem hiszek benne, hogy annyira meg kellene ágyazni annak, hogy egy kortárs, kevésbé közérthető mű is eljusson vidékre. Pont ez az a csapda, amibe gyakran beleesünk, amikor azt mondjuk, azért adják a tévében a valóságshow-kat, mert erre van igény. Miközben akárhányszor vittem vidékre produkciót, mindig izgalmas közönségre találtam. Valós találkozások voltak ezek, soha senki nem mondta azt, hogy ez valami érthetetlen szörnyűség, és nincs rá szükség. Sokszor még nyitottabbak is vidéken, mint Budapesten. Persze érdemes végiggondolni, hogy milyen közönségnek milyen előadást csinálunk, de ez nem jelenti azt, hogy a falakat nem lehet áttörni. Sőt, azt gondolom, át is kell törni a falakat. Szerintem csak szabadnak kell lenni és azt gondolom, az igazolja önmagát.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
