Interjú
Ez a darab a szeretetről szól
2014-06. szám / Szepesi Krisztina
Akár direkt provokációnak is tűnhet, hogy Alföldi Róbert rendezésében július 12-én bemutatják Az Őrült Nők Ketrecét az Átrium Film-Színházban. A rendező azonban azt mondja, ő csak nyitott szemmel jár, és reagál arra, ami körülötte történik, de ezúttal a végső cél mégiscsak egy szórakoztató nyári produkció létrehozása.
Amikor kiválasztottad a darabot, gondolom, még nem hitted, hogy enynyire betalál.
A. R.: Az előkészítés, mint minden előadásnál általában, nagyjából egy év volt. Ez is bizonyítja azt az elvet, hogy mi, akik a színházzal kvázi tükröt szeretnénk tartani a nézőknek, és nem az úgynevezett remény színházát nyomjuk szakrálisan, nem aktuálpolitizálunk, hanem társadalmi jelenségeket, mozgásokat vizsgálunk. Hiszen azok a jelenségek, amikről például ezzel a darabbal is beszélünk, nem egyik pillanatról a másikra történnek. A volt rendező, Kerényi szavai után sokan fogják azt gondolni, hogy az előadás direkt provokáció. Pedig csak arról van szó, hogy mi, akik létrehozzuk, itt élünk és figyelünk. Megpróbáljuk fölismerni és megmutatni a problémákat. Persze kérdés, hogy egy színházi alkotó mit gondol arról, hogy mi a feladata. Én abban hiszek, hogy olyan színházat kell csinálni egy ilyen – finoman fogalmazva is – zűrös társadalmi környezetben, ami beszél arról, amit felismerünk. Hiszen a melegek, a zsidók, a romák vagy bárki helyzete – hiszen mindenki valahogyan más – nagyon szépen leképezi a társadalom jelenlegi állapotát. Ahogy mondják: egy társadalom felnőttségét az mutatja, hogyan bánik a kisebbségeivel.
Azon túl, hogy tekinthető akár provokációnak is, ez mégiscsak egy könnyed bohózat.
A. R.: Inkább zenés vígjáték, amin – remélem – nagyon sokat lehet majd nevetni, akár önironikusan is. Azonban mint minden jó szórakoztató darabban, ebben is kell lennie olyan gócpontoknak, amit nagyon komolyan lehet venni. Ez egy, a Broadwayn bemutatott zenés játék, ami alapjául egy 1973-as francia színdarab és az 1978-ban forgatott film szolgált, és huszonhárom évvel ezelőtt Haumann Péter és Németh Sándor főszereplésével, Vámos László tanár úr rendezésében bemutatták a Budapesti Operettszínházban is. A mi előadásunk nyilván egész más lesz, mint a filmek vagy a korábbi színházi adaptációk. A színes, szélesvásznú hollywoodiság helyett földszagúbb, keserűbb, önironikusabb, koszosabb lesz a mi éjszakai mulatónk. Mélyíteni, keményíteni kellett kicsit a szövegkönyvet, a szituációkat is, hogy némileg karcosabban, akár kicsit megbotránkoztatóbban fogalmazhassunk. De azt hiszem, most, amikor a fél ország azt nézi, hogy valaki a nemi szervét lobogtatja a tévében, ez az előadás egyáltalán nem tekinthető botrányosnak. Szeretném, ha olyan lenne, mint egy mai Cabaret.
Mi az, amit karcosabban szeretnél megfogalmazni?
A. R.: Ez a darab a szeretetről szól. És arról is, milyen az, amikor valaki meg akarja határozni, hogyan kell szeretni. Szól még a szabadságról és önmagunk, a tetteink és a társunk vállalásáról. Itt jön elő az, hogy megmutassuk, miben élünk. Mert ma egyféle módon van elfogadva a másság: ha ki lehet röhögni. Ezt szeretném kiszedni a darabból. Hiszen lehet együtt nevetni, magunkon is lehet nevetni, de kiröhögni a másikat nem illik. Nem gondolom, hogy állandóan a sikkantgató, hajtűket dobáló meleg sztereotípiát kellene erősíteni. A szereplők problémái semmiben sem különböznek bárkiétől csak azért, mert a férfi itt nem nővel, hanem egy másik férfivel él. | hirdetés
 |
|
Bár ebben az évben színészként dolgoztál az Átriumban, rendezőként a Vígszínházban, a Radnótiban, a Rózsavölgyi Szalonban és külföldön is, előfordult, hogy egy vidéki színházba nem hívhattak vissza a helyi polgármester tiltására. Milyennek látod a jövőbeni lehetőségeidet?
A. R.: Még dolgozom, jövőre rendezek a Vígszínházban, a Budapest Bábszínházban és Szombathelyen, illetve játszom tovább a Kultúrbrigád előadásaiban és a Rózsavölgyiben, de nem látom túl rózsásnak a helyzetet. Úgy gondolom, egyre inkább napi szinten fogja meghatározni a politika a színházak életét, működését. De ezt a fajta gondolkodást nem lehet kitörölni, mert minél nehezebb a napi élet, annál inkább kíváncsiak erre az emberek.
A legutóbbi darabválasztásaiddal pedig már nem leplezetten, hanem nagyon is direkt módon nyilvánítottál véleményt.
A. R.: Szerintem még ez is kevés és finomkodó. Ennél még durvábban, még akár – a kifejezés előremutató értelmében – provokatívabban kellene fogalmazni, hiszen baj van. És nekünk az a dolgunk, hogy mondjuk ki. Miközben azt látom, hogy egyre kevesebben akarják vagy merik kimondani. Én hiteltelen lennék, ha másként csinálnám. Az elmúlt pár év után nincs is más választásom. Hogy az emberek erre ennyire kíváncsiak, bizonyítja, hogy az enyém is járható út. Pedig ha ma valaki kérdez vagy véleményt mond, arra azonnal rásütik, hogy hazaáruló vagy nem magyar. Ilyen helyzetben épp ezért az utolsó leheletig kiabálni kell. Minél kisebb lesz a mozgásterünk, annál fontosabbak leszünk. Szükség van erre a színházi gondolkodásra, mert egészen egyszerűen kell olyan hely, ahol nem nézik hülyének az embereket, ahol elvárják, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
