PM Online | Színház

A Kulka János játszotta Salieri nem csinál titkot abból, hogy velejéig gonosz. Rögtön az Amedeus elején, velünk szemben ülve, gyötrődve, látványosan önmarcangoló módon elmeséli, hogy megmérgezte Mozartot, mert maga is zeneszerző, és pokolian féltékeny volt az
(fotó: Hermann Péter)

isteni tehetségre. Az is igencsak hamar kiderül, hogy középszerűnek tartja magát, Mozartot pedig olyan zseninek, aki mindenkit lemos a palettáról. Bulvárdarabok sajátja, hogy mindent egyértelműen kimondanak bennük, azt is, ami rejtélyesen többértelmű, amin kínzóan gondolkodni kellene, de ezt megspórolják a nézőnek, és szájába rágják, ki az aljas, ki a jó, ki a hatalmaskodó, ki az áldozat, ki a középszer és ki a tehetség. Peter Shaffer is ezt teszi, miközben azt akarja beadni nekünk, hogy a legmélyebb régiókban jár, föltárja a lélek és a társadalom lényegét, tükröt tart a valóságnak. De a felszínt karistolja, lelkesen alkalmaz közhelygyűjteményeket, bántóan leegyszerűsíti a világot, és tulajdonképpen lazán, gyomorgörcs nélkül szórakoztat, azt az illúziót nyújtva, hogy a publikumnak elképesztő módon el kell töprengenie a látottakon. Évtizedek óta sikeres vele.
Szikszai Rémusz, aki eddig fontos alternatív előadásokat rendezett, amennyire lehet, hajlik a szikár, ütős fogalmazásra. Nyilván kényszerből is csökkentette a szereplők számát, a tájoló produkcióban nincs mód nagy létszámú jelenetekre, villanásnyi szerepeket álarcosan játszanak a mást is alakító művészek. Persze azért törvényszerűen megmarad a romantikus vonulat, ahogy jócskán marad a bosszantó közhelyekből is. Bár Zöldi Gergely új fordítása feltétlenül előnyére vált a szövegnek. És persze az is, hogy Kulka és Keresztes Tamás adja a két főszerepet.
Keresztes remekül alakítja a szeleburdi, hebrencs, sőt, egyenesen kajla, de zseni Mozartot és a tönkretettet, megfáradtat, halálosan beteget, akiben azonban még mindig lobog a tűz. Kulka nem ostoba, tehetségtelen fickót játszik, hanem olyat, aki maga is talentumos, de hát persze Mozart mellett középszerű, és a pusztító irigység előhozza a legrosszabb, képmutató énjét, színleg segít, különben pedig ott tesz be, ahol csak lehet. Korunk jelentősen felerősíti azt a vonulatot, hogy a középszer a hatalommal paktál, Kaszás Gergő császárként pedig azt is megmutatja, hogy a hatalom mennyire azt kedveli, aki dörgölődzve beáll a sorba, zavarja, idegesíti, aki bármiben kilóg a sorból, szabálytalan. Murányi Márta kiválóan old meg minden olyan feladatot, amikor énekelni kell, Fodor Tamás Mozart olykor hideglelősen vaskalapos apja, Lovas Rozi a naivan lelkes, majd elszürkülő szerelme. Udvaroncként Tamási Zoltánnak hideglelős a nézése, Egri Márta szelíd tekintetű asszonyai szeretnék, ha jóra fordulnának a dolgok. Ahogy az előadás is meglehetősen jó. Kockázat nélkül megjósolható a hosszú siker.