RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. december 19., szerda
Viola

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Közérzet
A remény dalnokai
2018-09. szám / Fáy Miklós

Folyik a Nemzetközi Marton Éva Énekverseny, és még mindig, illetve már megint el vagyok ámulva, mennyien indulnak, tehetséges, nagyra nőtt hölgyek és hasonlóan tehetséges, csak néha kisebbre nőtt ifjú urak állnak ki a zsűri és a közönség elé, és fújják a nótájukat. Nem akarom kisebbíteni a munkájukat, az éneklés alapesetben a legkevésbé sem azonos a vidám nótázással,
nagyon-nagyon kell tudni ahhoz, hogy az egészből valami felszabadult és boldog zenei megmutatkozás legyen. Kegyetlen pálya, ezt sokszor elmondják, és többnyire pont a lányokkal kegyetlen, sokan vannak a startvonalnál, és a legtöbbjüknek lírai szoprán hangja van. Tegyük föl, hogy tényleg érvényesül az egyenlő pályák, egyenlő esélyek elve, akkor is csak nagyon kevesen érnek be a célba, a többiekre vár a csalódás, nem ezt vártam, nem ezt reméltem. Vagy, félretéve a reményeket, minden ember kiválasztottnak érzi magát, aki iránt különleges figyelemmel van a sors vagy a Jóisten. Úgy nem is lehet kiállni szólistaként az emberek elé, hogy ezt a különlegességet és kiválasztottságot ne érezze valaki, és aztán jönnek a pofonok: nem az vagy. Nem te vagy az. És a sors vagy a Jóisten egy könnyed mozdulattal lepöcköli a szépreményű fiatalt a hajtókájáról. Én vagyok az, aki választ.
Nincs sok gyötrelmesebb pálya, mint a hivatásos éneklés, és nemcsak azért, mert a sok hasonló közül emelkedik ki a boldog győztes, hanem mert boldog győztesnek lenni sem feltétlenül nagy öröm. Ezerszer halljuk, hogy az élet nem élet, a család felbomlik, a gyermekvállalás felelőtlenség, nemcsak azért, mert megtörheti a pálya ívét, nemcsak azért, mert a terhességgel járó hormonális változások esetleg meg­vál­toz­tat­ják magát a hangot is, akit a magasságaiért szerettek, hirtelen mélyebb tónussal énekel. Arról nem is beszélve, hogy a gyermek nevelése nem a kihordásával egyenlő, de hogyan is lehetne felelősséget vállalni a kis életért és kis lélekért, ha a mama (vagy a papa) soha nincs otthon, egyre a világot járja. A világjárás maga meg egyre gyötrelmesebb, nem véletlenül panaszkodnak a világsztárok is, hogy az életük csak vándorlás hotelről hotelre, öltözőből öltözőbe, színházból színházba, és közben az élet szép lassan elszalad mellettük.
De nem ez a lényeg. Hanem hogy mindenféle észérvek és meggondolások ellenére ott vannak a versenyzők, készülnek, izgulnak, énekelnek. Akarják ezt a pályát. Az esélyeket és realitásokat nézve ez körülbelül olyan, mintha azt mondanák, hogy tényleg minden vágyam az, hogy öt emelet magasságban, védőháló nélkül átsétáljak egy vékony dróton két ház között. Vagy, operai példánál maradva, mintha mindannyian Kalaf hercegek és herceglányok volnának, akiket kifejezetten vonz az, hogy már száz embert lefejeztek, mert nem tudták megoldani Turandot rejtvényeit. Legyek én a százegyedik, ha nem fejtem meg.
hirdetés

Néha nem értem, mi a pályadíj. Mi az, aminek nem lehet ellenállni. Pénzt és hírt ma már annyival egyszerűbb módon is lehet szerezni, fenékrázással vagy merényletekkel, hülye videók készítésével és áruba bocsátott magánélettel. Ők meg csak a nehezebb utat választják, gyötrik magukat, szerepet tanulnak, elemeznek, rettegnek, egy döglődő műfajért elviselik a sikertelenséget és a sikert, unott arcokat és pimasz kommentárokat. Hősök. Nem tudom, mi mozgatja őket, de hősök.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor