PM Online

Aki találkozott már Zsuráfszky Zoltánnal, nehezen hinné el, hogy szeptemberben hetvenéves lesz. A Kossuth-díjas koreográfus, a Nemzet Művésze ma is a szikszói fiú szenvedélyével beszél a táncról. Táncosként, koreográfusként, pedagógusként és együttesvezetőként bejárta a világot, generációk
szemléletét formálta. Fülöp Tamás, a Magyar Katolikus Rádió riportere a kezdetekről, a mesterekről, az erdélyi gyűjtőutakról és az alkotás felelősségéről beszélgetett vele.

Van, aki választ magának egy pályát, és van, akit a pálya választ ki. A te esetedben ez hogy történt?
(Fotó: Cseke Csilla)

Zs. Z.: Vidéken nőttem fel, amikor a népművészetnek, a néptáncnak még közel sem volt ekkora lendülete. Nagy vállalkozásnak számított, hogy Szikszóról felkerültem Budapestre, az Állami Balettintézet első néptáncosztályába. Négy évre elszakadtam a szüleimtől, meg kellett szoknom a nagyvárost. Már gyerekként szerettem volna kilépni a járási, megyei keretek közül, világot látni. Tengerésznek készültem, mert azt gondoltam, úgy majd utazhatok. Végül táncművészként jártam be a világot. Fiatalon rajzoltam, fociztam, olvastam, közben bekerültem a helyi tánccsoportba. Jó volt abban a fiatal közösségben lenni, és hamar kiderült, hogy erős a mozgásmemóriám. Könnyen megtanultam a mozdulatokat, vissza tudtam táncolni, amit mutattak, és szerettem a színpadon lenni. Ez a világ egyszer csak elkapott. Amikor végeztem az intézetben, és hivatásos táncos lettem, valóban kinyílt előttem a világ. Magyarország akkor zárt ország volt, még Romániába is pecsétek és külön engedélyek kellettek. A sportolóknak és a táncművészeknek mégis megadatott, hogy a csapattal, a társulattal külföldre utazzanak. Jártam Japánban, a Fülöp-szigeteken, Dél- és Észak-Amerikában, Európa számos országában. Mindenütt rácsodálkoztak arra, milyen gazdag és gyönyörű a magyar néptánc.

Már fiatalon tudtad, hogy a táncon túl koreografálni, tanítani és idővel saját együttest is szeretnél vezetni?
Zs. Z.: Igen, ezek a vágyak nagyon korán megfogalmazódtak bennem. Amikor az ember hatvankilenc évesen visszanéz, távolinak tűnnek, de ha következetesen dolgozik, és amit vállalt, azt végigviszi, egyszer csak elérheti a céljait. Nekem szerencsém volt. Taníthattam Ausztráliától Kanadáig, Európa és a Kárpát-medence szinte valamennyi jelentős táncegyüttesében, létrehozhattam nagyszabású produkciókat, szabadtéri előadásokat és táncszínházi műveket. Együttesvezetőként ma Magyarország legnagyobb létszámú hivatásos tánctársulatát, a Magyar Nemzeti Táncegyüttest vezetem. Mindig fontos volt számomra, hogy a megbízatásaimmal a műfajt is képviseljem. Még a Kossuth-díj is feladat: utána bizonyítani kell, miért kapta az ember, és valamit visszaadni a társadalomnak, a művészetnek. A színpadra vitt anyagot Erdélyben, Lengyelországban, a Felvidéken, a Balkánon vagy Törökországban ismertem meg. Amikor művészi formában visszük vissza egy közösséghez, az ott élők büszkék arra, amit az őseik megőriztek.

Kiket említenél az elsők között, akiknek a személye a legmeghatározóbb volt a számodra, akik a leginkább hatással voltak a pályádra és az életedre?
Zs. Z.: Az ember életében vannak találkozások, amelyek kijelölik az irányt. Kallós Zoltánnal való találkozásaim, Andrásfalvy Bertalan segítsége, Martin György útmutatása, Timár Sándor egész módszere és gondolkodása mind meghatározó volt. Ők segítettek felkészülni egy nagyobb ívű koreográfusi pályára. A táncházban megszületett, szabad néptánctanítási módszer ma már Amerikától Japánig eljutott. Tízezrek járnak táncháztalálkozókra, magyar és más Kárpát-medencei népek táncait tanulják. Ez a kultúra mindenkit közel enged magához.

Köztudott, hogy Martin György is táncolt. Az archív videók közül most hirtelen egy inaktelki felvétel jut az eszembe, ahol Gergely Jánossal járja a legényest. Milyen táncosnak számított Tinka bácsi akkoriban?
Zs. Z.: Nagyon szeretett táncolni, és nagyszerű táncos volt. Egyetemet végzett, széles látókörű, európai hírű tudós és táncfolklorista lett, de a táncos tapasztalat egész életében vele maradt. A Zenetudományi Intézet táncosztályán végzett gyűjtőmunkája, a Kárpát-medencében felvett több százezer méternyi film egy egész életre adott feladatot nekünk. Élete utolsó éveiben szorosan dolgozhattam vele, az útmutatása szerint vezettem az együttesemet és készítettem a koreográfiáimat. A munkája olyan alapot teremtett, amelyből ma is építkezhetünk. A gyűjtőnek sokszor nehéz helyzetekben kellett táncra bírnia az embereket. Akkor jártak házról házra, amikor lesöpörték a padlásokat, zajlott a téeszesítés, a családokat veszteségek érték, vagy olyan ünnepi időszak volt, amikor nem illett táncolni. Martin mégis meg tudta értetni velük, hogy a táncukra a következő nemzedékeknek is szükségük lesz. Néha megmutatott egy figurát, egy bokázót vagy csapást, mire a másik ember kedvet kapott. Így talált rá a kalotaszegi Mundrucra, Mátyás Istvánra is.

Mikor jutottál el először Erdélybe?
Zs. Z.: 1973-ban, még egészen fiatalon. Egyedül indultam útnak, gyalogoltam, buszoztam, mentem faluról falura. Eljutottam Mundruc bácsi házáig is, de annyira meg voltam illetődve, hogy nem mertem bekopogtatni. Visszamentem gyalog az állomásra, onnan Mérába, majd Székre utaztam. Később természetesen találkoztunk. Erdélyben főként kiegészítő, hiánypótló felvételeket készítettünk a Martinék által már rögzített anyaghoz. Az volt a legizgalmasabb, amikor a tánc a maga természetes közegében született meg. A táncos kiállt a zenész elé, a közösség figyelte, örült neki, csodálta. Aki akkoriban gyűjteni indult, kamerát, fényképezőgépet és magnetofont vitt magával, de a felvételt haza is kellett hoznia. A határon olykor kihúzták a filmet a fényképezőgépből. Egy fotóriporter barátommal ezért az exponált tekercseket elrejtettük, a gépben pedig üres filmet hagytunk. A határőr azt tette tönkre, az értékes képeket viszont itthon előhívhattuk.